2016. szeptember 15., csütörtök

13.fejezet / Telepaták

Fenyegetés

Ha ismered az ellenséged és saját magadat, nem kell aggódnod a következő száz csata kimenetelétől. Ha ismered magad, de az ellenségedet nem, minden győzelmed ugyanakkor a vereséged is lesz. Ha nem ismered magad és az ellenségedet sem, minden csatád során visszavonulót kell majd fújnod.”
Sabaton- The art of war




Sharon:

A cella elcsendesedett Raven után kivonult mindenki, csak én Daniel és Noah maradt. Ritkán, vagy fogalmazhatnék úgyis, hogy soha nem láttam ilyen állapotban a bátyám. Magatehetetlenül és dühösen. Mindig is hidegvérrel és kimértséggel állt mindenhez. Noah értetlenkedve keresete a tekintetem.  Tudtam, nem soká számon kér és mesélhetem el, neki ezt az egészet. Daniel mellém kuporodott, majd szorosan átkarolt.
-          Mond, hogy nem ő az a fiú, akiről meséltél? – Súgta mérgesen.  
-          Isten ments! Ő Noah, hogy i mondjam olyan….
-          Öhöm… Én még itt vagyok… Szóval milyen is? – Nézett szúrós szemekkel rám a fiú.
-          Had mutassalak be titeket egymásnak. – Grimaszoltam. - Noah, ő a bátyám, Daniel Bells. – Daniel felállt majd kimérten, a fiúhoz lépet.
-          Nagyon örvendek. Örömmel,  hallom, hogy nem mászol a húgomra.
-          Tessék? Am… én is örülök… És nem köszi nem az én esetem.
-          Azt mondod nem szép, a húgocskám, hogy csúnya?
-          Én ilyet nem mondtam! – Védekezett Noah. – Igazán szép és tehetséges a dolgában.
-          Daniel! Ne szedd már szét…
-          Tudod, hogy csak ugratom… Az előbb mondta, hogy nem vagy az esete. Amúgy meg lerí róla, hogy Raven-ért van oda.  – Fordult felém a bátyám, mosolyogva.
-          Én!  Ilyet nem ….
-          Jaj, hagyjad Noah… családi vonás, hogy átlátunk az embereken.
-          Nem kedvelem az őskori családod! Inkább mond már el, hogy miért tűntél el, hogy és mi volt ez az egész…
-          Ah…  Ülj le hosszú lesz. A saját erőm ismered… nos, mi ezt kicsit kiforgattuk. És így vagyok itt.  Eredetileg a múltból származom, de a bátyám egy teljesen tökéletes testet alkotott nekem itt a jelenbe. Így itt és ott is létezem, de mivel csak az egyik idősikon lehet egyszerre mozogni, így az adott test, ami nincs „birtokolva” egy olyan kóma szerűségbe esik, amiből jó esetbe nem lehet visszahozni, még a test birtoklója úgy nem ítélkezik felette.  
-           Akkor ezért nem lehetett a tudatoddal kommunikálni! – Világosodott meg Noah.
-          Pontosan. De most már nem tudunk visszamenni, lényegében visszatoloncoltak ebbe az időbe. Illetve én visszatudok menni, de csak az erő miatt…
-          Hát, erre ne vegyél mérget… Valami olyasmit hadováltak, hogy a bátyád ember lesz és te is azzá válhatsz.
-          NA nem! Előbb ölöm meg magam, nem leszek egy köztük.
-          Sharon, ülj le… ne erőlködj, egy pár napig nem lesz erőd, ha egyáltalán visszakapod.
-          Nem Daniel. Nem, nem leszek a gyilkosaid népe, nem leszek az…. Én … nem… - Könnyek folytok le az arcomon, meghalok, ha a gyilkosok népéhez fogok tartozni…Nem! Miért nem hagytak békén ott, ahol voltam, mit akarnak ezek tőlem… Mit? Csak gyűltek a kérdések, hallottam, hogy Daniel beszél, de fel se fogtam, csak a hangot hallottam, a hangot, ami ott van ahányszor ember áll szembe velem. De most én vagyok az ember. Kinyitottam a szemem… Daniel karjaiban feküdtem, a hajamat simogatta, mint rég. Próbált megnyugtatni. hirtelen elnyomta egy hangot valami, pontosabban valami. Logan hangja, Istenem még a hangja is beképzelt és nyálasan csábító…   - Sharon, hallasz? Rohanok hozzád! – A mondatott hallván lefagytam, végül arra eszméltem, hogy kattan a zár és beront rajta ő…
-          Most már hallak, Raven mondta, hogy miért tűntél el, mond, hogy jól vagy?! – Daniel, méregetve nézte Logan-t. A fiú, aggódott értem? Hirtelen ismét elborult az agyam. Logan a földre rogyott. Noah és Daniel kérdően nézte, ahogy rátámadok. Ketten ugrottak utánam, hogy megfékezzenek!
-          Takarodj a fejemből, te rohadt áruló. Ne kerülj a szemem elé, és ha a hangod meghallom a gondolataimba, vagy bárhol. Én az életemre esküszöm, hogy kivésem abból a beképzelt pofádból azt a két szép szemed!  - Logan arcát fogva elhagyta a cellát.
-          Azt hittem tetszik neked?
-          Nem, és nem érdekel, de kotródjon a közelemből… Hála neki, most minden tönkre ment, és foglyok is vagyunk! Ráadásul, a bátyám ember…
-          És most utálsz emiatt?

-          Nem, de nem foglak tudni megvédeni és ez magában is rossz… Ez nem az a világ Daniel, már nem az… Talán soha se volt az a világ, amiről álmodtál!    






2016. július 19., kedd

12.fejezet / Telepaták

Vissza a jövőbe 


" A sors az, ami minden terved dacára történik veled. "
- Natsuo Kirino -


Raven:
Hajnal tájt felriadtam, és eszeveszetten másztam ki a hatalmas franciaágyam közepéről. Rossz érzésem támadt. Felkaptam magamra egy testhez simuló fekete nadrágot és Alec egyik kék felsőjét, amit a szobámba hagyott. Lesiettem a cellákhoz. Nem volt más ott csak Noah és Sharon. Az ellenállók nem igazán szoktak foglyokat ejteni.  Noah összeroskadva ült Sharon mellett.
-          Noah. – szaladt ki a számon. Teljesen össze volt verve. Maggie jól elintézte őt. Sharon érintetlen volt, de ő meg olyan, volt, mintha itt sem lenne.
-          Raven! Sharonnal valami nem stimmel! – rontott neki a rácsnak és megfogta a kezeimet. Keze hatalmas és forró volt, érintése érdes. Jól esett ez a kis kontaktus.
-          Hogy érted ezt? – néztem, hátra nagy, széles vállai mellett.
-          Nem ébred fel…olyan, mintha kómában lenne.
-          Hívok segítséget. – nagy nehezen kihúztam kezeimet az övéi alól és felrohantam, egyenesen Alec szobájába. Nem volt nálam a szobájához való kulcs, így a klisés rejtekhelyéről szedtem ki, a lábtörlő alól. Berontottam a szobába és egyenesen ráugrottam Alecre. Ő felmordult és velem együtt fordult egyet.
-          Na mi van…? Vihar van? – motyogott és nyammogott csukott szemmel.
-          Alec Sharon nincs rendben. Segíts.
-          Istenem…nem hiszem el, hogy nem tudok egy kiadósat aludni. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – zsörtölődött és felkelt. Megvakarta a fejét, majd hunyorítva elindult utánam. Valamikor és valahogy hozzá került a cella kulcsa és kinyitotta azt. Noah szúrós szemmel nézett Alecre. Ő arrébb hessegette Noah-t, aki alig hitt a szemének és vonakodva arrébb tendált. Én Sharon másik oldalára térdeltem.
-          Mi ez? – kérdeztem tőle.
-          Cssss! Így nem tudok koncentrálni. – hurrogott le.
-          Bocsi. – suttogtam.  Pár hosszú, és végtelennek tűnő perc után megszólalt.
-          Lélek csere az időben.
-          Az mit jelent? – kérdezte Noah, de mielőtt Alec megválaszolhatta volna a kérdést én közbe szóltam:
-          Akkor azt vissza tudjuk fordítani!
-          Csak olvastam róla Rav. És kétlem, hogy Margaret örülne neki.
-          Kérlek Alec. – egymás szemébe néztünk  és pár pillanat múlva felsóhajtott.
-          Megteszek mindent, amit tudok és akkor megpróbálhatjuk. – simította meg a fejemet és kiment a cellából.
-          Alec! – szóltam utána.
-          Tessék? – kukucskált vissza.
-          Ellátom Noaht.
-          Ez nem épp…
-          A legjobb ötlet tudom. – újra felsóhajtott.
-          A te felelősséged. – vont vállat és eltűnt. – Noah-ra néztem.
-          Gyere. – mosolyodtam el.
-          Nem félsz attól, hogy szökni próbálok? – vonta fel szemöldökét és úgy jött ki a cellából, hogy a legkevesebb hely legyen köztünk. Éreztem az illatát, ami szinte megvadított. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt.
-          Bízok a harci képességeimben. – húztam ki magam büszkén. Mögém állt. Mellkasa megérintette a lapockáimat. Forró lehelete a hajamat fújta.
-          Azt elhiszem. – tudtam, hogy elmosolyodik. Az a bizonyos rosszfiús mosoly, ami ijesztően megdobogtatta a szívemet. Gondolkoztam rajta, hogy bevágom a cellába és ott hagyom én meg elmegyek berakni magam egy hideg zuhany alá, hátha akkor lenyugszom de végül csak egy mély levegőt vettem és elindultam felfelé.  Hallottam magam mögött Noah súlyos lépteit. Bevezettem a szobámba és leültettem az ágyra. Bementem a fürdőszobámba és előhoztam az elsősegély dobozomat. Abba hagyta a szobám vizslatását és nekem szentelte az összes figyelmét.
-          Vedd le a pólódat. – utasítottam és csak utólag jöttem rá ez a kijelentés milyen zavarba ejtő is. Ő csak engedelmeskedett és ledobta a fekete ruhadarabot az ágyamra.
-          Már is vetkőztetsz?
-          Nagyon vicces. – grimaszoltam, majd mikor megláttam a sérüléseit felszisszentem. – Basszus Maggie.
-          Ő a vallatótok?
-          Ő is.
-          Ki még?
-          Alec és én…de ott van még Jordan is. Mindegy. Egy ellenállónak mindig mindenre készen kell állni. – erőltettem mosolyt magamra.
-          Te? Vallató?
-          A látszat csal szépfiú. Sokkal kegyetlenebb vagyok, mint azt hinnéd. – váltottam rideg hangnemre és érzelemmentes arcra. Elkezdtem alkohollal tisztítani a sebeit, ő pedig férfiasan, szótlanul tűrte.
-          Ki ez az Alec? – kérdezte összevont szemöldökkel. Én csak elmosolyodtam.
-          Soran. Ő az én soranom, én pedig az övé. – néztem gyönyörű mélykék szemeibe. Szinte elvesztem bennük. Vonzottak és ott is tartottak.
-          Mit jelent az, hogy soran?
-          Nem tudod? – nevettem ki. – Olyanok vagyunk, mintha egyek lennénk. Yin és Yang. Egy lélek két testben. Elválaszthatatlanok.
-          Szerelmesek. – szorította össze állkapcsát.
-          Nem! Két soran közt sosem alakulhat ki ilyen kapcsolat. Nehéz ezt elmagyarázni. Olyan…mint egy testvér. – szomorodtam el és Jason jutott az eszembe.
-          Akkor nem vagytok együtt ÚGY.
-          Nem. – Rav. Margaret lenn van. Fejezd be a bájolgást. Felnevettem.
-          Mi az?
-          Emlegetett szamár. Mennünk kell.
-          Kösz a segítséget.
-          Bármikor. Feltéve, ha nem vagy az ellenségem. – játékosan rákacsintottam, ami azt hiszem alaposan meglepte őt szerintem még engem is. Vissza mentünk a cellákhoz és a szigorú képet vágó Margarettel találtuk szembe magunkat.
-          Megint kavarod itt nekem a szart Hathaway! – szólt rám erélyesen az ötvenes évei végét járó hölgy. Szőke tincseiben alig látszottak a hófehér őszülő hajszálai. Arca ugyan már kezdett ráncosodni, az ember meg nem mondaná róla, hogy ötvenhat éves.
-          Margaret. – mosolyogtam az asszonyra. Lehet, hogy rendesen oda pörköl, de tudom, hogy szeret és Alec soranjaként elismert engem. Egyszer meg is jegyezte, hogy olyan vagyok neki, mint egy leány unoka.
-          Szóval mit csinálunk azzal a lánnyal? És ki engedte meg, hogy kividd a másik rabot. Komolyan mondom veled mindig csak a baj van! Idő előtt a sírba kergetsz, te lány!
-          Maggienek szükségtelen volt ennyire elvernie őt. Én csak elláttam.
-          Képzelem. – horkantott fel az asszony. Alec szinte megszeppent kisfiú módjára állt nagyanyja mögött. Mikor találkozott a tekintetünk mégis váltottunk egy cinkos mosolyt.
-          Őt pedig talán vissza tudom hozni. – biccentettem Sharon felé.
-          Te is nyakig benne vagy mi? – fordult hátra Alechez és gyengéden mellkason vágta, mire ő csak elmosolyodott.
-          Talán.
-          Biztos. Istenem ti ketten! Na lássunk neki. – csapta össze törékeny kezeit és bement a cellába. Noah utána és mi követtük őket. Alec játékosan meglökte a vállamat és Noah felé biccentett. Én csak grimaszoltam és visszalöktem őt.
-          Szóval. – térdelt le Alec Sharon bal oldalára, én meg a jobbra. Nagyon odakoncentrált.
-          Azt olvastuk, hogy egy soran párnak könnyebb megcsinálni. – néztem fel Margaretre.
-          Persze. Gondolom azért, mert eleve könnyebb így az életetek, ezért ez is a felére csökken. Ketten egy életet élni egyszerűbb. – forgatta szemeit és karba tett kezekkel nézett le ránk. Alec és én nyitottuk volna a szánkat ellenkezésre, de erre most nem volt idő.
-          Oké. Annyi a dolgunk, hogy Sharon és az őt ide küldő ember idősíkját egybe olvasztjuk a sajátunkkal, így megszűnnek létezni a múltban, majd itt a jövőben fognak tovább élni. Így viszont, aki ide küldte egy ember lesz, nem lesz ereje. És ez a veszély Sharonnál is fenn áll. – összegezte leegyszerűsítve a dolgunkat Alec és méregzöld szemeit rám emelte. Én csak bólintottam. Egyik kezemmel megfogtam Sharon kezét a másikkal Alecét. Egy halvány szürke – szinte már ezüst – burok vett minket körbe, ahol a gravitáció megváltozott. Nem tudom Margaret és Noah mit láttak, de a burok belseje egyszer csak szivárványszínben kezdett tündökölni, és szél csapott mg minket. Mintha egy tornádó közeledett volna felénk.
-          Gondolj rá! – kiáltotta Alec és megszorította a kezemet. Erősen koncentráltam és lelki szemeim előtt megjelent Sharon ébenfekete haja és vörös szemei. Belegondoltam, hogy milyen rossz lesz neki, ha emberré válik. Olyan lesz, mint akiket a legjobban gyűlöl. Egy szobában találtam magam ahol egy asztalnál ült ő és egy fiú is. Mikor odarontottam hozzájuk mindketten döbbenten és tátott szájjal bámultak rám. Kihasználtam a meglepetés erejét és mindkettőjük karját erősen megragadtam. Alec megfogta a derekam és húzni kezdett. Újfent a burokban találtam magam, mely újra ezüst volt. Mikor az szerte foszlott egy lökéshullám a cella két részébe csapott engem és Alecot. Lassan és nyögve feltápászkodtunk. Sharon kinyitotta szemeit és a fiú mellette feküdt. Ő is magához tért és riadtan felült. Fejét fogta fájdalmában, majd a kezeit kezdte vizsgálni és körbe nézett a cellában.
-          Sikerült. – maradt tátva Margaret szája.
-          Sikerült!! – ugrottam Alec nyakába boldogan, aki elveszítette az egyensúlyát és kiáltva értünk földet.
-          Oké, nyugi, nyugi! – legyintett rám.
-          Te! – kiáltott fel ledöbbenve a srác és rám mutatott. Sharon is érdeklődve nézett rá.
-          Én? – motyogtam.
-          Te Raven Hathaway vagy! Jason Hathaway húga. A béketeremtő! – síri csend lett úrrá a cellában. Idegesen felpattantam.
-          Honnan tudod a nevem?
-          Volt egy Hathaway, aki a jövőből jött. Azt mondta te és a bátyád lesznek a hősök, akik békét teremtenek majd és, hogy küldjem ide a húgom, hogy megvédjen. – elszomorodtam őt hallgatva.
-          Nos a hírnököd biztos elveszítette a józan eszét az utazás közben. – nevettem fel keservesen. Sharon csak értetlenül nézett testvérére.
-          Nem! Te Hathaway vagy! Az alapító család tagja. Csak te tudhatod hogyan állítsuk le a háborút. – győzködött.
-          Nos Jason halott. És csak ő meg az apám volt birtokában a tudásnak. De hallottak. A mészárosnak köszönhetően.
-          Ácsi! Béke lesz? – kérdezte ragyogó szemekkel Margaret.
-          A hírnök ezt mondta.
-          A hírnök tévedett! – kiléptem a cellából és elindultam felfelé. Megmentettem Sharont és ezek szerint a testvérét is. Ennyi. Nem vállalkoztam többre. Alec sietett utánam. Beengedtem a szobámba és lefeküdtem az ágyamra. Ő is követte a példámat.
-          A lázadóknál nem volt ott, amit kerestünk. De ezek szerint meg fogjuk találni. – rásandítottam. Ő reménykedve nézte a plafonomon ragyogó csillagokat, amiket ő maga festett oda.
-          Alec…közel hat éve keresem azt az átkozott kulcsot, ami a tudáshoz vezet, de a francba is ez volt az utolsó ötletem. – ültem fel és elkeseredetten a bőrtáskámra mutattam, ami papírokkal volt tele és magányosan ott hevert az íróasztalomon. A mögötte lévő falon parafa volt mindenütt és teli volt aggatva jelekkel, papír fecnikkel, információkkal. Bármivel, ami nyomra vezethetett volna. – Apám irodájában kellett volna lennie!
-          Rav. Megtaláljuk. Itt vagyok. Együtt csináljuk. – ült fel és megsimogatta a fejemet. Igen. Nem vagyok egyedül. Már nem. 





2016. június 27., hétfő

11.fejezet / Telepaták

Vissza a múltba

„ Gyerünk, menjünk, tévedjünk el! Szomorúság olyan bájosan ülsz, Nyugatra az egyik csillogó fénynek, sárga faggyal… Csak egy tükör a nap felé… Ez a mosolygó szempár csak egy tükör a … „
Red Hot Chili Peppers – Road Trippin’




Sharon:

 Zavartan tértem magamhoz. Körbenézve magam körött, ráébredtem ezt magamnak köszönhetem. Én hoztam a falunkba a két árulót. Sőt az egyiket saját kezűleg. Talán még éreztem is valamit iránta. És most hála annak a hülyefejemnek, itt vagyok valahol az isten háta mögött, egy cellában az eszméletlen Noah-val, akit szintúgy belerángattam a bajba. Nedves falak és rideg rácsok vesznek körül minket. Egy halom árulóval. Inkább végeztek volna velem… Elfelejthetik, hogy mellettük fogok harcolni. Nem számít, milyen kapcsolat van Raven és köztem, nem számítanak az érzéseim, inkább meghalok, de nem árulom el azt, amit a bátyám képviselt nekem. Az ő útját folytatom, ahogy ezt megbeszéltem vele, a halála napján. Egy kikövezett véres úton fogok haladni, és ha ez az életembe is kerül, nem tágítok. Ránéztem az összegörnyedt fiúra mellettem, tudtam ő vakon követni fogja az árulókat, ha másért nem akkor Raven miatt. Elakartam tűnni, örökre, kezdtem megfulladni ezen a helyen. Ha nincs más kijárat, akkor csinálok magamnak. Visszatérek, oda ahova tartozom. Itt hagyom nekik a testem, de a lelkem nem lesz fogoly és nem lesz a társuk. Visszatérek haza, oda ahol még boldog is voltam… egy ideig. Fel se fog számukra tűnni, egyik se ismer annyira, hogy tudja, hogy viselkednék fogolyként. Itt hagyok nekik egy üres bábut, aki lelketlen és erőtlen. Harcra képtelen testet, egy komába esett porhüvely, így lesz a legjobb. Azzal, magam mögött hagytam azt a jelent, amibe felesleges volt csatlakoznom.

Egy ágyon tértem magamhoz, messze a múltban. A bátyám ült az asztalnál egy nagy könyv felett, észtre se vette, hogy visszatértem az időnkbe. Erőtlenül felültem, a fejem hasogatott. Nem tudtam pontosan belőni melyik évbe tértem vissza, de miután ezt a tervet követtük, a múltam nem létezett. Lényegében úgy utaztam a jövőbe, hogy nem éltem meg a múltat. Tudtam mik lesznek a következményei egy ilyen utazásnak és azt is, hogy miként folytathatom az életem, hogy ne változzon meg minden. A bátyám mindent kidolgozott, mielőtt elmentem.
-          Mikor tértél magadhoz? – Rontott mellém, Daniel.   
-          Pár másodperce. Rettentően hasogat a fejem. – Daniel a felállt mellőlem, majd egy pohár tiszta vízzel tért vissza.
-          Na, mesélj, hogy vált be a terv. Ha most itt vagy, akkor az azt jelenti nem túl sikeresen. – Hunyta be nagy barna szemit.
-          Most inkább azt mond meg, hányas éveket írunk és pontosan, hogy tudom megakadályozni, hogy bárki is utánam jöjjön?
-          Hova ez a sietség? Harcból tértél vissza? – Kapott riadtan a vállaimért.
-          Nem egészen. Elbaltáztam valamit és úgy éreztem, csak ide térhetek vissza.
-          A terv szerint, ott hagytad a tested?
-          Igen, ott van. És nem akarok többé oda visszatérni.
-          Örökre komában akarod tartani, azt a testet?
-          Idő kérdése, hogy végezzenek vele, így haszna vehetetlen. – Néztem a mosolygós bátyámra.
-          A Mások születése óta öt év telt el. – Ölelt magához szorosan.
-          Hála istennek, akkor még van időnk. – Mindketten tisztában voltunk azzal, még mennyi ideje van hátra a testvéremnek. Pontosan fél év és ő szenvedi el, a tervűnk hátulütőjét. Meg fog halni, és ezt az embereknek fogja köszönni. Bár ő ezt nem tudja. – A terv tökéletes volt. Előre megyek az időben, titokban hogy segítsem a harcokat. Ha gond támadna, csak annyit kellett tennem, hogy visszahozom magam abba az időbe, ahova tartozom. Bátyám erejével, létre hozott nekem egy testet a jövőben, amiből a szellemem ki és beléphet. Mivel, több emberöltő telt el a születésem és a „JELEN” között, így macerás lett volna testtel együtt utazni. Ez meg is oldotta az idő és a síkok eltolódását. Mindkét évben megvolt a saját fizikai alakom és, ha az egyik komába esett, nem változott az idősík. Tökéletes terv egy ici-pici hibával. Ez a fajta időutazás arra a testvére visszahat, aki nem lép előre az időben. Sajna az én testvéremre a legrosszabbul hatott vissza, halállal. Mivel, az ereje létezett a jövőben, így majdnem halhatatlanná lett. De, ereje korlátozottá vált. Az emberek miután félni kezdtek a Másoktól, a legjobb barátja árulta el Daniel-t. Így kihasználva ereje időkorlátját, végzett vele. Egyszerre utáltam az embereket és magamat. Számomra az árulás mindennél rosszabb. Minden erőmmel szembe kellett szállnom magammal, hogy ne mondjam el, ki fog vele végezni. Azt akartam maradjon itt velem örökre, változzon az a jövő, hisz hiába hoztuk meg ezt a lépést. De, ahányszor el akartam neki mondani, mindig megcsóválta fejét. „ Meghoztuk ezt a lépést, nem változtathatunk rajta.”    
-          Nem kell aggódnod. Ebbe az időbe nem térhetnek vissza a társaid. És nem is kommunikálhatnak veled. Túl sok idő telt el a két idősík között.
-          Csak úgy tudnak ide visszajönni, ha követi a példánk és feláldozzák a testalkotó életét.
-          Pontosan. Te magad tudod a legjobban az időutazásnak is megvannak a szabályai. Ismertek és kevésbe ismertek.
-          Ugye képes voltál használni a jövőben az erőm?
-          Honnan tudod, hogy nekem adtad… a halálodkor… - Mondtam ki szívbe marófájdalommal a szavakat.
-          Már nagyon régen eldöntöttem, ha utolér a halál, rád hagyom, hogy még erősebb legyél. – Arca erős vonalai elvesztek, ahogy rám nézett. A családunk nagyon kevés embert volt képes szeretni. De egymást életűnk végéig képesek voltunk oltalmazni. Daniel még a halála után is rám gondolt.  –Megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megvédjelek. - nyomott puszit a homlokomra. - Szóval tudtad használni?
-          Igen. Bár nem mindig használtam komoly harcokra.  
-          Tudod mit, ne is folytasd. –Emelte fel kezét, majd húzott magával az ágyba. – Na, gyere már ide. Hosszú évek teltek el, hogy nem voltál magadnál. Bújj ide és mesélj. Milyen a jövő? –Órák hosszát meséltem neki, mi minden történt az elmúlt években. Visszagondolva, ez az időszak volt a legszebb. Ezek voltak azok az évek, ahol még a Mások boldogak és leleményesek voltak. A háború hajnala ekkor még csak mese volt, ami igazzá vált.
-          A szüleink merre vannak? – Tértem ki, a mesélésből.
-          A frontvonalon harcolnak, az emberek ellen. – Arca megszilárdult, a mosolya megkeményedett, majd elhalványult. El is felejtettem, hogy ő bízott az emberekben. – Tényleg elkezdik pusztítani a fajunk? Tényleg elárulnak minket… A szövetségeseiket? – Szemében szinte könnyek gyűltek. Szentül hitte, hogy nem árulnak el minket.
-          Sajnos, pusztítanak… Ránk vadásznak. –Bújtam közelebb hozzá. – Kérlek szépen, ne bízz bennük. – Sírtam el magam a karjai közt. Végre otthon vagyok biztonságban, és eszem ágában nincs elveszíteni. A jövőben is ellenük voltam, mit számít, ha itt is ellenük leszek.
-          Velem is ők fognak végezni?
-          I..Igen…
-          Nem szabad többet mondanod, ugye tudod?
-          Tisztában vagyok vele, de meg akarlak menteni…
-          Elég! Nem ez a sorsom… Inkább gyere és sétáljuk egyet… - Ült fel az ágyon.
-          TE tényleg nem akarod, hogy változzon a jövő…
-          Mivel, ezzel téged sodornálak bajba… Így bátran halok meg tudatlanul.


Hosszú csen következett. Csak sétáltunk kifelé az erdőből. Lenéztünk a hegyről. Odalent Mások harcoltak az életükért. Nehéz volt elhinnem, de tudtam, hogy a szüleim már nem élnek. 
-          Gyere, inkább mutasd mennyit fejlődtél a jövőben. Kihívlak.
-          TE soha nem változol…
-          Hát, ha lassan lejár az időm, legalább tudjam, hogy elég erős vagy, hogy megbirkózz mindennel.       
-          Nem, épp e miatt küldtetek a jövőbe. Remélve, hogy ott már béke honol.
-          De, csak hogy te maradtál a háborúban.
-          Mindegy is, többé nem megyek vissza, és téged se hagylak meghalni… Nem mondom el neked a jövőd, de nem is hagyom, hogy végezzenek veled.
-          Borzalmas vagy. Képes lennél a barátaid sorsán is változtatni?
-          Azt hiszem, kevés barátom van a jövőben… Nem bánom, ha végük lesz, mind áruló… Vagy az lesz.
-          Hát akkor, legyen. Kard ki kard!


***

Noah:      
     
Hideg kövön tértem magamhoz, Sharon mozdulatlanul feküdt. Szinte lélegezni se lélegzett. Szíve alig vert. Teljesen épp volt a teste, de valami nem stimmelt vele… A rácsokhoz rohantam, segítséget hívtam, de csak a visszhang felelt. Nem jött senki… Egész éjjel mellette gubbasztottam, de semmi. Nem mozdult. Kezdtem azt hinni, hogy az a Logan gyerek tett vele valamit. Lassan hajnalodhatott, az ablakon kis fény kezdett beszűrődni.

-           Nem akarom elhinni, Raven…. Miért? Miért vagy ellenünk… És miért árultál el minket… Ma este nem láttam az álmaimban, nem hallottam a gondolatait és nem is bírtam érzékelni. Lehet a kövek blokkolták az erőm.  De Sharon tudatában se lehetett beférkőzni. Olyan volt, mint ha elhagyta volna ezt a világot. 







                            

24. fejezet / Démoni szerelem

A vég kezdete 

Vége



Jane:

Az egyik őr bedobott a régi cellámba. Sosem hittem, hogy újra itt leszek, ezen rácsok közt. A fogamat csikorgatva néztem Varrickra, aki diadalmas mosolyt villantott felém és az ajtó bezárult,majd néhány pillanattal később ki is nyílt. Négy őr lépett be rajta, kettőnél láncok voltak. Emlékeztem erre a fülsiketítően utálatos hangra. Mindenre emlékeztem. Tudtam mi fog következni, mégis veszett kutyaként küzdöttem ellene. De sok lúd disznót győz, a négy őr túl sok volt úgy, hogy a cella minden erőmet elszívja. Elmés egy találmány. Végül ki lettem kötve a falhoz és a padlóhoz is. Varrick pedig végignézte. Élvezettel. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Akár csak régen. Nem jön senki. Egyedül vagyok vele ebben a cellában. Rettegtem. Varrick felemelte a kezét és az őrök meghajolva kihátráltak a cellámból. Ő leguggolt hozzám és megfogta arcomat nagy és nyirkos kezével.
-          Ezúttal nem követem el ugyanazt a hibát. A démonnal együtt küldelek máglyára, hadd égjetek. – mosolygott, mire szembe köptem. El akartam hinni, hogy tudok neki még egy esélyt adni. El akartam hinni, hogy még számára is van remény. De valójában…mindvégig gyűlöltem őt, amiért szüleim halála után megölte a bátyánkat Adam-et, csak azért, hogy ő ülhessen azon az átkozott trónon. Gyűlöltem, mert üldözöttekké váltunk Nick-el, mert foglyul ejtett ezen a helyen. Valójában…ő az egyetlen lény, aki el tudta érni nálam, hogy szívből gyűlöljem. Lassan letörölte arcáról a nyálamat és feláll, majd egy szó nélkül elhagyta a cellámat. És ez volt az igazán ijesztő. Semmi csípős megjegyzés, vagy verés. Mire készül? Alex? Őt akarja? Azt mondta őt is velem együtt megöli. Mi lesz, ha tényleg megteszi? Mibe kevertem őt? Istenem…én vagyok a legrosszabb. Már hallottam a csata zajait. Tompán, de hallottam. A kiáltásokat és a fém csattanását. A susogó mágia hangját. Alex…kérlek…éld túl. Kérlek. A rabok suttogni kezdtek. Ahogy megmozdultak a láncok csörgése egyre hangosabb lett. Mocskos kezek tapadtak a rácsos ajtóra. Reménytelen, fénytelen szempárok jelentek meg. Most. Most kell lázadást szítani. Míg zavar van és az őrök nincsenek a helyükön. Egy hatalmas, torokból való üvöltés mennydörgése rázta meg a folyosót. A testem rezonált erre a hangra. Éreztem a tulajdonosának a haragját és a kétségbeesettségét.
-          Alex…- leheltem a rácsnak és ujjaim rátapadtak a rozsdás rácsra. Moccanni is alig bírtam ez a cella úgy elszívta az erőmet. Hogy tudnék így lázadást szítani, hogy az emberek mellénk álljanak? Nagy nehezen a cella másik oldalához másztam és átnyúltam a másik szobába. Egy férfi nézett rám. Nem láttam a szemében semmit. Fekete szeme beleolvadt a cella árnyékába.
-          Segíts. Ki kell jutnunk innen. – leheltem., majd felsegítettem magamat a földről. Ironikusan felhorkant és elfordította a fejét.
-          Én egyszer már kijutottam innen. Sikerülhet. Most kell kitörni, míg az őrök nem figyelnek. – próbálkoztam mind hiába. Mintha a falnak beszéltem volna. Hát persze. Ő már egy kiképzett harcos. Csak a feletteseinek a parancsát hallja meg.
-          A lánynak igaza van! – szólalt meg a velem szembeni cella lakosa. Nem sokkal lehetett idősebb nálam a srác. Az ő szavára néhányan felkapták a fejüket és egy pillanatra még talán a remény tüzének a kis szikráit is láttam a szemükben. Alex újból felkiáltott, de most már közelebbről hallottam a hangját.
-          Van segítségünk is! Egy egész démonhorda áll mellettünk. – szóltam közbe.
-          Ki vagy te? – kérdezte gyanúsan a másik szomszédom.
-          A kulcs a szabadságotokhoz. De csak úgy, ha mellém álltok.
-          Mit tudnál tenni? A lábadon is alig állsz. – mondta lenézően az előbbi fickó, aki oda se bagózott rám.
-          Hiszek. És nekem ennyi elég. Ki akarok innen jutni. Egyszer már megtettem. Lehetséges. Te lehet, hogy itt akarsz megrohadni de én nem!
-          Mit tudsz te?! – rontott a cellának, mire én is nekivágódtam. Piszkos arcunkat csupán néhány centi választotta el.
-          Én is voltam a te cipődben! Csak én nem adtam fel. Gyávák vagytok, ha most nem álltok fel és harcoltok! – tápászkodtam fel és megálltam a cella közepén. – Én kijutok innen. A kérdés az, hogy velem tartotok-e?! Itt maradtok, gyáván ebbe a ketrecbe zárva…vagy velem jöttök és harcoltok a szabadságért! Ti  fogtok választani. – az emberek pusmogni kezdtek, majd a szembe szomszédom átvette a rabok gondolatainak közvetítésének szerepét.
-          És mi a terved? Hogy jutunk ki?
Elmosolyodtam és körbe fordultam. Az összes szempár engem nézett. Legalábbis azok igen, akik láttak. A többieknek, akik messzebb voltak, kénytelenek voltak beérni a hangommal.
-          Csapjatok zajt. Olyan nagyot amekkorát csak tudtok.  Felvettem egy követ a fal tövéből és hozzá dobtam a rácsnak. Újra meg újra. A többiek amit csak találtak a rácsokhoz emelték és elkezdtek zajt csapni. Végül négy démon nézett be a cellákhoz és nyomukban Alex. A démonok elkezdték kiszabadítani az embereket, akik egy pillanatig csak álltak a celláikban. Annyi keserű rabság után mikor a szabadság kézzel fogható az ember szinte el sem hiszi. A rabok kijöttek a cellából és a fegyverraktár felé vették az irányt. Alex puszta kézzel törte szét a rácsot és belépett hozzám. Ő az én megmentőm. A fényem ebben a feneketlen sötétségben.
-          Jane. Hogy jutott eszedbe??! Nem vagy eszednél! – dobta el az összes fegyverét és a földre vetette magát, majd átölelt. Gondolkozás nélkül a karjaiba vetettem magam. Csak itt lehettem biztonságban. Csak vele. Csak mellette. Könnyek gyűltek a szemembe. Annak idején senki nem jött értem, hogy megmentsen. De Alex most itt volt. Nem számított neki mi vár rá ezen a helyen és értem jött. Nem hagyott cserben.
-          Alex. Annyira féltem.
-          Tudom. De most már itt vagyok. Vége lesz.
-          Varrick téged is meg akar ölni. – néztem fel rá.
-          Örülök, hogy ezt hallom. Legalább lesz egy jó indokom, hogy darabokra szaggassam. – morogta és körbe nézett a cellámban. Lesütöttem a szememet és elhúzódtam tőle. Látja ezt. Hogy ide voltam bezárva. Most a legsebezhetőbb pontomon vizslat végig. Annyira szégyellem magam. Mintha már nem az lennék a szemében. Nem akarom ezt látni. Nem akarom, hogy így legyen.
-          Alex. – összegyűjtöttem a bátorságomat, hogy felnézzek rá. Szemeiben gyűlöletet láttam megcsillanni. Állkapcsa teljesen megfeszült. Lassan lenézett rám és felsegített a földről, majd felvette a fegyvereit és elindult kifelé. Nem mondott semmit. Miért nem mond semmit?
-          Alex? – kérdezem tétován, és attól féltem megutált. Hogy undorodik tőlem. Mi lesz velem, ha elhagy? Akkor inkább meghalok itt és most. De nem akarom végig élni, hogy ő eldob engem. A rabok kavalkádja megindult, de mi csak álltunk ott. Nem mozdultam. Ő sem. Végül megfordult és rám nézett.
-          Sajnálom. – összeráncoltam a homlokomat. Nem értem. Mit sajnál?
-          Nem értelek. – motyogtam. Ő megfogta a kezem és elindult velem. Mintha nem tudtam volna lépést tartani a környezetemmel. Minden elfojt körülöttem én pedig csak úgy voltam a zűrzavar közepén. Alex pedig olyan furcsán viselkedett. Tudtam. Megutált. Megtorpantam és kirántottam a kezemet az övéből. Rendben. Nem kell mondania semmit. Legyen úgy ahogy akarja. Eggyé váltam a rabok seregével és igyekeztem eltűnni erről a helyről, menekültem Alex elől. Fegyvert ragadtam és megindultam  a többiekkel. Hallottam, ahogy Alex a nevemet kiáltja, de a csatakiáltásunk, amivel rohamot kezdtünk elnyomta a hangját. Vagy talán csak én zártam ki. Már nem tudom. Mindent elzártam és újra az a rideg gyilkos lettem, aki voltam a fellegvári kiképzés után. Sorra vágtam le a saját népemet. Az én véremet ontottam. Véres utat törtem a raboknak, szinte mér fürödtem a vörös ragadós folyadékban. Majd hirtelen megtorpantam és hagytam, hogy a feldühödt tömeg tovább pusztítson. Kikerültek és elhaladtak mellettem. Mindegyikőjük szemében ott égett az a sok évnyi szenvedés visszafizetése. A bosszú, ami immár elkerülhetetlen volt. Innen nincs vissza út. Felnéztem és megpillantottam Varrick-ot.  Ott állt a toronyban és elborzadva figyelte a dühös embereit, kik pusztító hullámokként sodorták el a katonákat. Felugrottam a tetőre és futni kezdtem a cserepeken. Beugrottam a torony ablakán és pont a lábai elé érkeztem. Felálltam és mindkét kardom markolatát megszorítottam. Nincs több kegyelem. Nincs több hamis eszme, miszerint szeretem és a testvérem. Nincs több esély. Megláthatta a szememben az elhatározottságot. A rideg gyűlöletemet. Hátrébb lépett egyet. Szóhoz sem jutott. Igen. Ezt az oldalamat most látja először és utoljára. A katonái eldobták fegyvereiket és kimenekültek a toronyból.
-          Áruló kutyák! – kiáltott utánuk a féltestvérem.
-          Nem. Csak tudják, hogy ellenem nincs esélyük. – mosolyodtam el. – Lásd, hogy mit teremtettél drága bátyám. Látod azt a pusztító erőt, ami odakint tombol? Sosem fognak a te oldaladra állni.
-          A tiédre talán igen? – vonta fel a szemöldökét és megremegett a keze. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
-          Ki tudja. – vontam meg a vállam. Hirtelen nekem rontott és előhúzott egy tőrt. Elálltam az útjából, mire ő kiesett a díszes ablakon, ki a tetőkre. Utána ugrottam, szilárdan megálltam a cserepeken, míg ő alig tudott feltápászkodni. Ettől az embertől rettegtem közel ötven évig? Miért? Nickolai. Miatta. Mert nem akartam őt is elveszíteni. Nekem dobta a kis kést, de én egy lezser mozdulattal felemeltem a kardomat és hárítottam. Mögé kerültem  és egyszerűen levágtam a fejét. Éreztem ahogy a pengém átszakítja a húsát. A fekete fémen szép lassan csordogált bíborvörös vére. Cseppekben hullott a szürke cserepekre, megszínezve azt. A tömeg megállt és mikor felnéztek felemeltem fivérem fejét és felkiáltottam a szabadult rabokkal együtt. Üvöltésünk moraja messzi földre hallatszott. Azt hittem a leszámolás nagyobb durranás lesz ennél. De nem vágytam szavakra. Nem kérdeztem miért ölte meg Adam-et. Miért üldözött minket. Egyszerűen nem számított. Vége volt. Ledobtam a fejet a tömegbe és a véres testet pedig lerúgtam a tetőről. Az emberek győzelmi trófeaként adták tovább egymásnak. Ez volt a szabadulás kulcsa. Bizonyíték arra, hogy nincs további szenvedés. Vége van. Én csak álltam ott kezemben a két karddal és a szürke eget néztem. Végül üres tekintetem a népre terelődött, kik most újongva kiáltották el magukat.
-          Éljen a Királynő!  Éljen soká a Királynő! – az a rengeteg rab most egy emberként kiáltott fel. Kellemesen megborzongtam. Tetőtől talpig libabőrös lettem. Engem éltetnek. Felemeltem jobb karomat, hogy elcsitítsam őket. Épp ekkor érkezett mögém Johs és előttem térdelt öklét a szívére helyezve.
-          Keljetek útra! Térjetek haza családotokhoz, falutokba! Szabadon szárnyaljatok az égen! – kiáltottam és hangomat a lágy szellő vitte tovább. Az emberek megszeppenve álltak, majd mikor felfogták, hogy tényleg elmehetnek rohanni kezdtek, ledöntve a kapukat és a falakat.
-          Johs. Hozd Nickolai-t a régi palotába.
-          Igen Fenség. – egy villanással eltűnt én pedig tovább néztem, ahogy népem szétszéled. Leültem a tetőre, lelógattam a lábaimat. Kardjaimat a hátamra erősítettem. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Végül…rosszabb lettem, mint Varrick volt. Én is saját véremet ontottam akár csak ő. Semmivel sem vagyok jobb nála. Az ég hatalmasat dörrent és az eső hirtelen eleredt.  hangos koppanással  földet érő cseppek lemosták a cserepekről a még friss vért. Elmosta a vörös folyadékot, mintha ott sem lett volna. Az ég dühöngve robajlott és villámokkal világította be a sötét eget.
-          Jane. – olyannyira el voltam magamban veszve, hogy azonnal fel sem ismertem a hangot, mely megszólított. Lassan oda fordítottam a fejemet. Vörös hajam sebes és mocskos arcomra tapadt. Ruhám teljesen átázott.
-          Menj el, Alex. – néztem vissza magam elé és tekintetem elveszett a messzi ködös hegyek közt.
-          Mi történt?
-          Megöltem fivéremet és Királynő lettem. – leheltem tárgyilagosan.
-          Nem így értem.
-          Akkor hogy érted?
-          Kettőnk közt. Mi történt?
-          Kérdezd magadtól.
-          Megtettem.
-          És nem találtál választ?
-          Nem.
-          Akkor keresd jobban.
-          Segíts megtalálni.
-          Láttál. – hajtottam le a fejemet. – Láttad mi vagyok én. Én pedig láttam, hogyan néztél rám. Mondd meg most, ha nem akarsz engem. Érthető. Egy kibaszott rabszolga voltam. Talán még most is az vagyok! Nem akarom hogy szégyellj engem! – kiáltottam rá, ő pedig őszinte döbbenettel nézett rám.
-          Te mi a francról beszélsz? – ráncolta a homlokát és igyekezett túlkiabálni a vihart. – Én szeretlek és a feleségem vagy! Büszke vagyok rá, hogy te vagy a feleségem! – állított fel és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Soha nem undorodtam tőled. Én Varrick tettétől undorodok. Hogy képes volt a saját húgával ezt tenni! – most rajtam volt a sor, hogy alaposan meglepődjek. Akkor nem utál? Szeret engem?

Két héttel később:

-          Nick, az isten szerelmére ne ficánkolj már annyit!
-          De olyan meleg és felesleges ez a hacacáré. – nyavalygott én pedig elmosolyodtam.
-          Ha már Királlyá koronáznak adjuk meg a módját. – igazgattam meg a gallérját és fülig érő mosolyom letörölhetetlen volt.
-          Miért mondasz le a trónról? – kérdezte és figyelte, ahogy megigazgatom a ruháját.
-          Nem nekem való ez az egész. Emellett Alex is nem sokára trónra lép. Nem lehetek egyszerre két helyes királyné.
-          És szerinted nekem menni fog egyedül? – komorodott el.
-          Nem leszel egyedül. És amúgy is sokszor jövök hozzád. Úgyse fogom kibírni, hogy ne lássalak.
-          De..
-          Adam büszke lenne rád. – tettem a szívére a kezemet.
-          Fenségek. – lépett be egy tünde az öcsém szobájába. – Itt az idő.
Aznap egy királyság, egy nép született újjá. A Méregszemű Király uralma elkezdődött. 









- The End -

2016. június 15., szerda

23. fejezet / Démoni szerelem

Szemtől szembe

„ Mint egy gyermek, csak várakózol, és a messzeségből nézed, de én mindig tudtam, hogy te leszel az egyetlen. Neked ez a munka, még nekik ez csak játék! És éjjel, mikor fekszel, ébren tervezgetsz. A dolgon, amin változtatni szeretnél, de ez csak egy álom volt!  Itt vagyunk, most ne fordulj el, mi vagyunk a harcosok, kik építették ezt a várost… Porból!...”
Imagine Dragons – Warriors



Nikol ledermedt. Tisztán és érthetően hallotta a fejében Jane hangját. A lány lehajtotta fejét és Kristoff-hoz szólt.
-          Ha Alex felébred, készülj egy hatalmas pofonra!
-          Miért is? – vonta fel szemöldökét a fiú.
-          Jane most üzent, elkapta Varlick. A legnagyobb veszélybe küldtük újdonsült feleségét…
-          Maradunk a tervnél?
-          Igen, azt üzente, hogy a megbeszéltek alapján tegyük a dolgunk! – Kristoff enyhén rásandított fivérére.    
-           Nem sokára magához tét. Ideje lassan indulni… - Nikol megértően bólintott, majd órájára pillantott.
-          Itt az idő. Ébreszd fel! – Nikol felemelkedett, hogy mindenki láthassa és hallhassa. – Mindenki ismeri a tervet, tegyétek a dolgotok és romboljuk le ezt a rémes helyet! Odabent a káosz legfelsőbb foka vár ránk, de mi megmutatjuk a vámpíroknak, és Varlick-nak milyen, ha velünk szívóznak! – A harcosok, magasba emelték fegyvereiket… Jane terve elkezdődött! Nikol lenézett a testvérpárra. Alex dühöngve pattant fel, majd lekevert bátyjának egy pofont. Kristoff felnézett a lányra. Arcán enyhe gúny jelent meg. Majd enyhe mosollyal oda szólt az angyalnak.
-           Boszorka! – Nikol leszállt, majd Alexnek lekevert egyet.
-          Hagyd abba, és indulj megmenteni a kedvesed. – Alex haragosan nézett a lányra, majd morcosan pengét ragadt és előre indult. A kapuban megtorpant.
-          Jöttök, vagy idekint fogtok várakozni?
-          Megyünk, megyünk!

***

Az épület sötét fátyolként fogott körül minket. Az érzés, ahogy átjutottunk a falakon, ahogy a káosz a tetőfokára hág, felért mindennel, szinte lassított felvételnek tűnt az egész. Ahogy a csapatok a szélrózsa minden irányába felfegyverkezve haladnak. Jane terve egyenlőre tökéletesen haladt. A lázadók fáklyákkal és különféle fegyverekkel harcoltak az ellenséggel, fehér köpenyük vér áztatva lobogott. Ez a hely felért egy elmegyógyintézet látványával, a folyosókról rácsos ajtók és ablakok nyíltak, a falak régiek és nyirkosak voltak. Idővel a szobákat felváltották a lépcsőtengerek, amik egymáson sorakoztak felérve a végtelen magasságokig. Oldalt csodaszép festett gótikus ablakok árasztották a sejtelmesebbnél sejtelmesebb színeket, a padlót apró feketemozaik fedte. Az egész egy zavaros látvány volt, egyszerre volt új és régi, szép és borzalmas, romos és épp. Egy átlagos lénynek ez biztos egy régies kastély lenne, ahol rosszsorsú lényeket kezelnek. De a valóság keserű, ez a hely nem otthont ad, hanem fájdalmakat és rabságot, addig kínozzák az ide ráncigált embereket még az utolsó csepp emberiség, szökésvágy, lázongás ki nem hal belőle. Mindezt azért, hogy egy gépként funkcionáló harcos legyen. Nem törődnek, senkivel, itt két út vár rád. Halál, vagy szörnyű kínokon átszenvedett élet. Ahogy néztem és saját szememmel láttam mindent, rákellett jönnöm, Jane egy hős. És minden porcikámmal segíteni akarok, hogy ennek a helynek a porszeme se maradjon. Láttam katonákat, akik parancsokat teljesítettek, és voltak, akik életűket feláldozva harcoltak a szabadságért. Láttuk a sebeiket, elszántságukat és minden kínt, fájdalmat. Eddig a napig azt hittem láttam a poklot, de ez itt a pokol belső bugyra lehetett. Alex harcias szelleméhez hűen sorra végezte ki az ellenségeket, még egy elágazáshoz értünk. Itt megtorpantunk… Ahogy megláttam a balra vezető utat és azt az árnyékot, ami ott osont el… Felkavart bennem mindnet. Kristoff egy pillantásból tudta, és érvelni kezdett, miszerint itt jobb lesz kettéválni. Alex gyanakodva és tiltakozva nézett bátyjára, ebben a pillanatban annyit tettem hozzá, hogy a háború több szintű, itt mindenki ellensége megjelent. Azzal elfutattam a baloldali irányba, nyomomba a démonommal. Kristoff még vissza kiáltott, hogy ne aggódjon és vigye magával a többi osztagot, kiszabadítani Jane-t. Ezzel kezdetét vette a mi saját harcunk. Jane és Varlick kontra Alex… Kristoff és Rosaly… És most végre éreztem, a végső harcom anyámmal, itt véget fog érni. A sötét folyóson haladva Kristoff lenézett a gyűlölet teli arcomra, majd hirtelen megállt egyhelyben. Ránéztem, majd én is megállítottam a lépéseim.
-          Ha ott vár rád édesanyád, a pokol hercegnője se rejtőzködik többé… - Mondta keservesen mégis harcias hévvel.
-          Fogadd el! Ideje pontot tenni a múltunk végére, és boldogan élni a jelenet…  Gyújtsuk fel a múltat, had lángoljon. – A démon megkönnyebbülve nézett le rám, majd magához szorított.
-          A folyosó végén vár ránk a múltunk az, ami miatt, most itt tartunk…
-          Ott kezdődik a jelen és a jövő… - Azzal kibújva egymás öleléséből rohanni kezdtünk a végzet felé.

***

A folyosó szélesedni kezdett, majd egy hatalmas terembe léptünk. A szoba két oldalsó lépcsője felvezetett a galériára. Az emeletet elárasztotta a vörös füst, ami lassan gomolygott lefelé. Kristoff, figyelmesen nézte a felsőszintet, várva a pokol hercegnőjét… Már hiányoltam éles nyavalygós hangját. Hosszú barna haja szinte behálózta a sötétet, maga körül. Kristoff éles fordulatot vett, Rosaly eltörpült mellette. Haja pókhálóként tekeredett a démon karára. A lány arca szinte kitekeredett, majd fekete karmaival felém pöccintett. A vörös füst hátra lökött, anyám kacaja hangzott fel. A szobát megtöltötte a vörös füst.  Anyám árnyéka kivehető volt, a vérszaga eltéveszthetetlen volt. Csak ő lehetett. Remélve reméltem Kristoff boldogul múlja egyetlen pontjával, amit a legjobban utált. Mindketten tudtuk, szülei boldogok Alex és Jane miatt. Benne viszont port kavart, szerinte Alex-szet mindig is jobban szerették, mint őt. Apja kényszerítette volna arra, hogy elvegye a sátán lányát, hogy megvédje a kis birodalmát.  Kristoff ezt visszautasította, majd apja megtagadta őt, és szabaddá engedte. Ekkor tájt találkoztunk… Ahogy végig gondoltam a múltunk, rá kellett döbbennem, rengeteg mindent éltünk át, ketten. Alex pár év múlva csatlakozott testvéréhez, igaz, ő kíváncsiságból hagyta el az országukat, apja engedelmével. Tudtam, valahol mélyen utálta Kristoff Alex-et, de testvéreként szerette egyszerre. A végső háborúnk kezdettét vette, mikor a füst hirtelen oszlani kezdett. A taj változott. A kastély előtt álltunk, fegyvereinkkel. Anyám és Rosaly a homokba vésett körön kívül álltak.  Anyám, áttetszőnek tűnt, a halál és rohadás nem tett jót a szépségének. A poklok hercegnője, délcegen áll. A füst ismét felemelkedett, de csak a Fellegvárat takarta el. Rosaly hirtelen átlépte a vonalat, és Kristoff karjára tekeredett haja… Egy pillanat leforgása alatt a démon eltűnt mellőlem. Szerencsére hárította a támadást, az elmémben hallottam rövid üzenetét. Ne aggódj, minden oké!   Rosaly folyamatosan támadt, a levegő megdermedt körülötte, a halál karmai fizikai alakként támadtak, lassan a szirt vége felé terelve a démont. Követtem a történéseket, mikor anyám hirtelen mögöttem termett, majd gyengéden bokán rúgott.
-          Ne azokkal törődj, lenne jobb dolgod is! – Vicsorogta. Ebben a percben elhagyott a kétség, tudtam nem halhatok meg, még a démonom életben van. Itt a tökéletes alkalmam. Legyen bármilyen véres, keserű, vagy fájdalmas, öröknyugalomra fogom küldeni anyám.
-          Ideje békében nyugodnod!
-          Erős szavak, ahhoz tenned is kell valamit.
-          Akkor kössünk szabályokat vagy, képes vagy tisztán játszani?
-          Ám legyen, játszunk! A szabályok legyenek egyszerűek. Ha én nyerek, te leszel az új harcosom a vámpír seregemben.
-          Rendben, de ha én nyerek, visszaadod a démonom teljes szabadságát!
-          Azt hittem ennél véresebb szabályt szabsz ki rám. De legyen, megállapodtunk! Milyen versenyt tartsunk? – Keskenyedett el vérvörös rideg szeme.
-          Nem kaphatunk küldő segítséget, csak szemtől szembe harcolunk, még bírjuk.
-          Ahogy óhajtod , kedves leányom. Remélem a démonod is életben marad addig, még nyerek, hadd lássa, ahogy elbuksz. – Mutatott a felszálló ködre a szirt közelében. Anyám nem tudhatta, Kristoff démoni erejét. Réges-rég volt már mikor így láttam harcolni, fegyverek és Alex nélkül harcolni. Rosaly bánhatja, hogy ő az ellensége…
-          Akkor, hát. Harcra fel!  

***

Kristoff:

Szemtől-szembe a múlt keserű foljával.
-          Ideje lenne támadnod is, ne csak menekülj! – Csapott ostorszerű hajával a földre Rosaly. – Elmenekülté követve vágyaid és most nézd meg hol vagy, hogy mi vagy. Egy faj, ami bekategorizálhatatlan, egyszerre vagy az, aki rég és mellé még vámpír, meg valami angyal. Olyan hatalmas hatalmak rejlenek benned…Hatalom, amit elpocsékolsz, nem  becsülsz meg. Szóval, ha még mindig nem vagy hajlandó visszatérni apád kegyeibe és békét hozni a földednek, akkor készülj a halálra. Vagy térj vissza velem a mélybe és tartsd fent a látszatot. De, ha nem vagy erre hajlandó, elveszem a benned lakózó hatalmat.
-          Ne packázz velem, sátán vada. Inkább a halál, mint te. – Lassan közeledett a szirt vége, a hátam mögött elterült a tátongó, ködös mély. Valahol igaza volt, Rosaly-nek, ideje visszatámadni. Használni olyan erőket, melyeket évek óta nem, most démonként fogok ellene fellépni. Egy démonként, kinek egy vámpír az energia forrása, egy démonként, kinek szárnyai vannak. Kard és minden más nélkül semmisítem meg. Azzal a gondolatmenettel feloldottam a pecséteket, melyek a bőröm alávésődtek a születésemkor. Ez határozza meg a démonok egyedi erejét, és néha természetűket is. A vésett jelek felragyogtak, majd enyhe forróságot érezve a tarkómon a köd körém gyűlt. Egy ilyen helyre csalni minket, ostobaság volt a részükről. Igaz egy démon erejét, még az nem használta előttük lehetetlen felfedni. Ezt az erőt utoljára akkoriban használtam, mikor megismerkedtem Nikollal. A köd páncél és egyben csapda volt. Kizárólag én láttam át rajta, ellenségemnek esélye se volt. Rengeteg erőt emésztene fel, ha nekem kellett volna ködöt idéznem. Tisztán láttam, ahogy a poklok hercegnője arca megkeményedik a dühtől, majd egy kósza pillanatra elmerenget.
-          Még több hatalom, amit elvehetek tőled, de ehhez meg kell halnod. – Léptei elgyorsultak, megrohamozta a felhőt. Ahogy belépett a ködbörtönbe, rájött gyengeségére, így tűznyalábokat kezdett magköré hajigálni. Ahogy rájött a csapda lényegére, egyre idegesebb és rémültebb lett. – Hogy lehettem ilyen ostoba. Egy nyilvánvaló csapdába sétáltam… - Azzal sziklákat emelt ki a földből majd felállt rájuk.
-          Mind hiába. – súgtam árnyék formájába. Ez az alak rengeteg erőt igényelt, de szerencsére ebben nem szenvedtem hiányt. Könnyedén tudtam alakítani magamon, hol ködként, hol élőtestként rohantam át előtte, ezzel még jobban megzavarva. A csapda tökéletes volt. Elég volt felbosszantani, majd az idegeit elszaggatni. Néha hozzáértem, megkarmoltam, vagy meglöktem.
-          Elég! Elég a béna játékaidból. Mutasd magad, lelketlen fenevad. – Szemei szénfeketére változtak, haja lángokba borult. Ebben az állapotában illett hozzá egyedül a neve. Vörös lángoló haja egy vörös rózsára emlékeztette az embert. Veszélyes természet akár a tövisek. – Mutasd magad, átkozott.
-          Itt vagyok! – Kezeim kiemelkedtek a ködből, beletaszítva a szakadékba a lányt. Éles sikolya visszhangként hallatszott a hegyvonulaton.
-          Átkozott, ostoba démon. Engem nem tudsz így elpusztítani.
-          A ködbörtönébe zárlak, majd megkapod a méltó büntetésed.

***

Nikol:

Kristoff hangja tisztán zúgott a gondolataim között.
-          Szükségem lesz arra az erődre, mit akkor használtál utoljára, amikor megismertelek!
-          Jelen pillanatban, próbálom a harci esküm betartani, amit jó anyámmal kötöttem, de ahogy ezzel végzek, ígérem segítek.
-          Miféle eskü lenne az?
-          Csak egymás ellen harcolunk, ha valaki belép a csatánkba azzal a megkötött szerződésünk semmivé lesz .
-          Még is miféle szabályokon alapul ez a hazardírozás!?
-          Ha ő nyer, csatlakozok a seregéhez, ha én visszaadja a démoni szabadságod.
-          Ostoba fogadásba rángattad maga d. Nekem így is tökéletes, csak megakarlak védeni.
-          Azt mondod neked nem ér semmit, ez az egész?
-          Inkább befejeznem ezekkel a harcot most és mindörökre. Csald ki a ködbe, egyikőtök se fog látni, de könnyedén kihozlak onnan.
-          Azt mondod csaljuk bele a csapdába, és pusztítsák el egymást a ködbörtönbe.
-          Könnyű lenne nem, kicsit becsapjuk az érzékeiket és máris végűk.
-          Legyen! De akkor így maradsz.
-          Felfogtam, hogy értem teszed, amit teszel. De boldog leszek, ha végre lezárjuk a múltat. –A ködbörtön lassan közeledett, anyám vérszemet kapva üldözni kezdett belesétálva a csapdánkba. Körbevett a köd, Az érzékeim szinte elvesztek a hangok, amiket hallottam idegenek és távoliak voltak. Egyszer csak Kristoff derekamon kapott és átfutott a felhőn. Azzal kezdetét vette a játék. Anyám hidegvérű volt, de ahogy kezdte elveszítni az irányítást, elfelejtett gondolkodni. Rosaly könnyes szemmel hevert a ködközepén, majd anyám végzett vele. Egy rövid percig a régi emberi anyám arca megtörve állt a vérfürdőben.

-          Nikol! Az én kicsi lányom! – Sápítozása szinte már túl emberi volt. Tudta, kivel végzett, megpróbált cselbe csalni. Kristoff megfogta a vállam, tudta. Tudta, hogy reménykedtem benne, hogy igaz. Lehajtottam fejem, majd a dárdáért nyúltam. Anyám arca a halála pillanatában a régi volt… A lelke megszabadult a szenvedéstől. Halkan azt súgta felém köszönöm. Majd a véres fűben életét vesztette. A démonom feloldotta ködcsapdát. A vár lángokban állt. Jane és Alex megcsinálták. Kristoff átkarolt, lehevertünk az egyik sziklára, és néztük, ahogy az ártatlan tündék, rabruhájuktól megszabadulva lépnek ki a világba.