1.fejezet

 Találkozás

 A lány olyan gyorsan mozgott az embertömegben, hogy szabad szemmel nem is lehetett látni. Néha hátratekintett, hogy öccse mögötte van-e. Amikor elhagyták a belvárost és egy raktárakkal teli helyre jutottak megálltak és megpihentek.

-          Hadd nézzem a sérülésedet. – érintette meg Jane, öccse vállát. Vállig érő vörös hajába belekapott a jéghideg szél.

-          Hagyd,jól vagyok. Nem maradhatunk egy helyben. Megtalálnak. – mondta fáradtan. Nickolai idegesen beletúrt vörös tüsi hajába.

-          Igaz. Egy időre leráztuk őket,de minél hamarabb el kell tűnnünk innen. – mondta Jane. A lány ezüstszürke szemeiben megrendíthetetlen bátorság lángolt. A LegendaVilág lényei úgy ismerik a tündéket,mint félénk kis lényeket,de Jane egyáltalán nem hasonlított fajtársaira. Bátor,vakmerő,nagyszájú és kifejezetten harcias volt,ahogyan Nickolai is.

-          Ott vannak! Kapjátok el őket! – kiáltotta egy vámpír. Az elhagyatott raktárépületet körülvették a vérszívók. Köztudott volt,hogy a vámpírok harapása halálos volt a tündékre,ezért Jane és Nickolai igen nagy veszélyben voltak. A lány tenyere világoskék fényben kezdett el ragyogni. Kész volt harcolni az öccse és a saját biztonsága érdekében. Megindult felé két vámpír. Kinyújtotta kezeit, s a vámpírokat beborította a kék fény. Megvakította őket és megperzselte őket. Ugyan ezek a piócák gyorsan regenerálódtak megsebzett testükkel nem tudtak kitérni Nickolai vörös lángjai elől. A kis csapatot hamar lerendezték. Jane kézen fogta öccsét és rohanni kezdett a sötét sikátorban,ahol három homályos alak bukkant fel. A lány ki volt merülve. Nem tudta,hogy emberek vagy ellenségek vannak-e előtte. Megtorpant,háta mögé szorítva Nickolai-t. Meglepetten tapasztalta, hogy régi barátja, és talán az egyetlen barátja áll vele szemben két démonnal az oldalán. Nicole azonnal felismerte Jane-t. A bukott angyal megindult felé. Jane megkönnyebbült, hogy végre újra láthatja. A lány lépteket hallott a háta mögül. Nickolai védelmezőn nővére elé állt.

-          Vigyázz! – kiáltotta Jane és félrelökte öccsét,így a vámpír az ő nyakán landolt. Egy hajszálon múlt, hogy megharapja.

Alex unottan figyelte,ahogy fattyú bátyja Niccol-al a Bukottal beszélget. Kristoff mindég is kedvelte a lányt. Alex nem értette mit jelent a szerelem. Soha. Ő csak használta a nőket,majd félredobta őket,mert attól félt,ha egyszer kinyitja a szívét összetörik majd. Kerek négyszáz éve cselekedett ekképpen…ma este viszont minden megváltozott. Ő volt az első aki észrevette a menekülő alakokat. A lány csupán a válláig érhetett. Pulóverében elveszett. Vörös haja zilált volt,ruhái szakattak és véresek. Arcán karcolások éktelenkedtek. Orcája sápadt volt. Szorosan mögötte egy nem sokkal fiatalabb fiú állt. Vörös haja volt, akár csak a lánynak. Ugyanolyan finom vonások és hegyes fülek. Valószínűleg testvérek. Tündék. A legszebb tünde,akit valaha láttam. Alex lélegzete elakadt. A lány saját testével védte a fiút. A démon késztetést érzett arra,hogy megvédje őt. Oda teleportálta magát és nemes egyszerűséggel letépte a vámpír fejét. A pióca vére beborította. A lány egy pillantást vetett rá,majd  felállt és a fiúhoz sietett.

-          Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.

-          Fogjuk rá. – billentette oldalra egy kicsit a fejét.

-          A lányt élve fogjátok el! – kiáltotta az egyik. Niccol-nál most telt be a pohár. Nekiindult a vámpíroknak. Kristoff sem szívlelte ezeket a vérszívókat…ahogyan senki sem a LegendaVilágban. Alex kimaradt a csatából. Figyelte, hogy a lány mikor kerül szorult helyzetbe,hogy meg tudja védeni. A férfi leírhatatlan dolgot érzett. Nem ismeri ezt a tündét mégis úgy érezte az életét is odaadná a  lányért. Olyan erős vonzalmaz érzett a tünde iránt,mint még soha egyetlen nő iránt sem. Odament hozzájuk.

-          Jól vagytok? –kérdezte kissé kelletlenül. A lány megriadt megmentőjétől és egy kardot rántott elő.

-          Ne gyere közelebb! – kiáltotta rémülten a tünde. Apró keze remegtek.

Fél tőlem? De megmentettem az életét. – lepődött meg Alex.

-          Mi a neved? – biccentett Alex.

-          Semmi közöd hozzá,démon!

-          Nem kedveled a fajtámat, igaz? – Alex elveszett a hamuszürke szemekben. A lány nem válaszolt. Nicol és Kristoff épp végeztek a maradék vámpírral és csatlakoztak hozzájuk.

-          Jane. Nem fog bántani. Velem vannak. – nyugtatta a lányt.

-          Mióta szövetkezel démonokkal? – a lány láthatóan tiszta ideg volt. Nem engedte el Alex tekintetét.

Jane. Illik a lányhoz. – gondolta Alex.

-          Miért üldöztek titeket? – kérdezte Nicol. Barna hullámos haja lófarokba volt fogva. Smaragdzöld szemei szinte ölni tudtak volna.

-          Hosszú. Nem számít. El kell innen tűnnünk. Nick. Kelj fel,megyünk. – Jane kardja kékes fényben izzott fel, majd eltűnt. Megfordult és felsegítette sérült öccsét a földről.

-          Hova siettek? Elintéztük az üldözőidet. Mi ez az egész? Gyere el hozzám és magyarázd el. Majd mi megvédünk. – ajánlotta fel Nicol.

-          Még közel sincs vége. Nem akarlak veszélybe sodorni. Ez nem csak egy kis csetepaté.

-          Ha így haladunk háborút szítunk. – incselkedett Nick. Égszínkék szemei viszont korántsem nevettek.

-          Ez nem vicces. Ahol járunk halottakat hagyunk magunk után.

-          Mit akarsz. Népszerűek vagyunk! Az egész LegendaVilág minket akar elkapni vagy megkínozni és megölni. De inkább elkapni,mert fattyú bátyánk igen busás árat fizet a fejünkért. – nevetett fel Nick.

-          Fogd be a szád és tartogasd az energiáidat a harcra. – Jane, öccse lepcses szájára tette kis kezét,majd megigazította válltáskáját.

-          Most komolyan. Gyere el hozzám. – mondta szinte már hisztizve Nicol. A bukott angyal nagyon kíváncsi volt vajon barátnője miért nem mond semmit és mi ez az egész.

-          Nézd át a vámpírok zsebeit és,ha találsz fegyvert,akkor azt elvisszük. – mondta Jane öccsének, mintha Nicol meg sem szólalt volna.

-          Zsír. Fosszuk ki a piócákat. Ha másra nem jók… - vonta meg Nick a vállát,majd felszisszent a fájdalomtól. Jane és Nick hasa szinten egyszerre  korgott. A lány arcát vörös pír színezte be zavarában.

Alex aranyosnak találta a lányt.

-          Na jó. Alex hozd Jane-t. –szólt oda Nicol a démonnak. Alex a lány elé ment. Lenézett a kis tündére. Olyan törékenynek tűnt. Jane felnézett rá,dús szempillái alól. Sápadt arca vörös volt és ahogy belenézett Alex szemeibe megrezzent kis füle.

-          Egyedül is tudok menni, nem kell segítség. – vetette oda Jane. Alex érezte a lány csábító illatát ahogy a tünde kikerülte a démont. Alex utána nézett. Vágyakozott utána.  

Jane jobban megnézte magának a démont. Nyugodt természet,széles vállak,természet felettien kék szemek és szőkés haj. Izmos, kidolgozott test. A nők valószínűleg csak úgy csorgatták a nyálukat utána.

-          Nem fogsz jól járni. – figyelmeztette Jane a Bukott Angyalt.

-          Fogd be és gyere. – legyintett egyet. Nicol sosem félt a haláltól. Sőt…a tűket leszámítva semmitől nem félt. Nicol vonakodva,de megérintette a nála sokkal magasabb Kristoff-ot. Jane Nicol vállát szorította, Alex pedig Nick hátára csapott, majd teleportáltak a Bukott hatalmas villájába.  Jane számára a teleportálás szokatlan volt. A lány megszédült. Alex megragadta a karját, hogy Jane ne tanyázzon el a mahagóni parkettán.

-          Hú anyám ez olyan, mintha másnapos lennék. – szédelgett Nick.

-          Annyira nem vészes. – vetette oda Jane , majd kirántotta magát a démon karjai közül.

-          Egyetek valamit – mutatott a hűtőre Nicol. A két testvér összenézett és éhes fenevadakként vetették rá magukat a hűtőre,mely halkan búgott a tágas konyha sarkában.

-          Még jó, hogy milliárdos vagy. – mondta Nick teli szájjal Nicol-nak. Jane kipakolt a hosszú márvány konyhapultra,majd felült az egyik fekete bárszékre.

-          Ezek tényleg tündék? – kérdezte Kristoff.

-          Persze. Nem látod? – mutatott rá Nicol, a vörös hajú testvérpárra,akik szinte már zabáltak.

-          Nem úgy volt, hogy a tündék, szendék, kedvesek, engedelmesek és visszahúzódóak? – vonta fel a szemöldökét Alex.

Jane harcias és láthatóan nem visszahúzódó…

-          A kivétel erősíti a szabályt. – vonta meg a vállát Nicol.

-          Hú anyám, hetek óta nem ettem normálisan! – dőlt hátra Nick a kanapán.

-          Ja. És még tusolhattunk is. Az elmúlt hónap legjobb napja. – ült le fáradtan Jane.

-          Nicol-ék hol vannak? – kérdezte a lány. Összefogta vállig érő vörös haját.

-          Nem tom. – Nick felszisszent.

-          A sebed. Nem gyógyítottam be. Na gyere ide. – intett a lány. Nickolai közelebb húzódott nővéréhez és feltűrte rövid ujjú pólóját. Látszott a tünde húsa,melyet az egyik vámpír egy vasrúddal sértett fel. – Ez elég csúnya. Oké ez most fájni fog.  – figyelmeztette Jane öccsét. Nick magabiztosan bólintott, majd nővére szemébe nézett.

-          Kezdheted. – mondta. Jane kezei világoskék fényben izzottak fel.

-          Még szerencse, hogy a fénnyel nem csak égetni lehet, hanem gyógyítani is. – Jane óvatosan a seb fölé tette a kezét. A seb szinte beitta a lány fényét. A felsértett hús elkezdett összehúzódni. Nick ordítani kívánt, de nem akart nővére előtt gyengének mutatkozni. A fiú zihálva vette a levegőt. Jane elvette a kezeit. A seb majdnem begyógyult, már csak egy rózsaszín heg maradt ott.

-          Köszi.

-          Ne haragudj,de nem tudom jobban begyógyítani. Le vagyok gyengülve. – simította meg Jane Nickolai karját.

-          Nem baj. Pihenj egy kicsit. Most biztonságban vagyunk. – Nick, nővére ölébe hajtotta fejét. Jane lenézett öccsére. Beletúrt a fiú égővörös hajába, és pajkosan összekócolta. – Most olyan, mint régen. – hunyta le a szemét Nickolai.

-          Bár úgy lenne. Bár mindent visszafordíthatnék… - mondta a lány elhaló hangon.

-          Igen. – Nick lassan elaludt Jane ölében. A lány is fáradt volt, így ő is elszenderült.

Alex és Nicole jöttek le a lépcsőn. Alex megdermedve állt meg a nappaliban.

-          Ez meg…mi? – kérdezte csodálkozva a démon.

-          Jane csinálja. Néha kivetíti az álmait vagy az emlékeit. Ez épp az egyik emléke. Ezt már láttam. – mondta Nicole. A megszokott tágas nappali helyett egy mezőn találták magukat. Mindenhol kék nefelejcsek virágoztak. Jane és Nickolai sokkal fiatalabbak voltak. Nick ugyanúgy Jane ölében feküdt, mint most. Nevettek. Szívből. Alex gyönyörűnek látta a tündét. Hirtelen egy magasabb férfi lépett oda hozzájuk, megijesztve a testvérpárt. Jane szitkozódni kezdett Nick és a férfi pedig nevettek. Nickolai kacagva vette üldözőbe a férfit, aki menekült a kisfiú elől. Jane is felnevetett.

-          Ki ő? – kérdezte Alex.

-          Ő Adam. Jane bátyja volt.

-          Volt? – nézett le Alex a nála alacsonyabb Bukottra.

-          Varrick, a mostoha bátyjuk megölte Adam-et. Nem tudom, hogyan és mikor meg, hogy miért. Jane soha nem beszélt róla. Tulajdonképpen nagyon keveset nyitott felém. Alig tudok róla valamit, - de ő mindent tud rólam - . Az egyetlen lény akiben megbízok. – mondta Nicole.

-          A bátyámon kívül. – szólt bele Alex.

-          Nos…igen. – Nicole félre nézett és érezte ahogy arca vörössé válik.

-          Mikor ismerted meg őt? – kérdezte Alex.

-          Nagyon érdeklődsz iránta… - vonta fel a szemöldökét Nicole. – 100 éve ismertem meg. Fél évszázada nem is láttam. Nem tudom mi történt vele, de amint látom még jobban elzárkózott mindenki elől.

A kép hirtelen megváltozott. A napsütéses mező  eltűnt és helyette egy keleti stílusú palotát

láthattak. Az ég elborult. A palotát síri csend burkolta be.

Jane hirtelen felriadt. Ijedten, zihálva vette a levegőt. Megnyugodott, amikor látta, hogy öccse békésen szuszog az ölében. Soha. Soha nem engedi, hogy bántódása essék Nickolai-nak. Előbb halna meg. Nem veszítheti el őt. Jane csak az

öccséért élt. Már csak ő maradt neki.