5.fejezet

Terv

Erik leengedte a kardját. Ránézett a reszkető Amyre.

-          Mi volt ez az egész? – kérdezte.

-          Sajnálom. Mondtam, hogy csak bajt hozok rátok. Beszélnem kell az apáddal. Most. A Sötétség vissza fog térni. – Erik bólintott,majd kézen fogta a lányt, hogy ne remegjen annyira. Apja elé vezette. Alex és épp bent volt a sátorban és meglepődve nézte, ahogy Amy és Erik egymás kezét fogják.

-          Apám.. Amy-t—

-          Visszatért. A bátyám kiszabadította  A Sötétséget. Ha nem öljük meg minél hamarabb Dericket akkor végünk.  – Argon idegesen felpattant.

-          Hogy történhetett ez meg? Azt hittem a nagyapád elzárta  A Sötétséget!

-          Igen, csakhogy mielőtt meghalt egy pecsétet tett Derickre. A bátyám őrizte volna A Sötétséget a nagyapám helyett. Csakhogy Dericket megőrjítette a hatalomvágya és most arra vágyik, hogy elpusztítsa a Világot és azokat, akik nem hódolnak be neki. Mindent elvesz, amit akar. És meg fogja alkotni a saját világát. A nagyapám azért Derickre bízta a pecsétet, mert bízott abban, hogy az életét is feláldozza annak érdekében, hogy A Sötétség ne szabadulhasson ki.

-          Várj. Szóval ezt úgy értsem, hogy az idegbeteg bátyád irányítja A Sötétséget és bármikor vége lehet a Világnak? – Argon szeme csak úgy lángolt a mérhetetlen dühtől.

-          Nos…tulajdonképpen igen.

-          És van rá mód, hogyan ölhetjük meg Dericket és hogyan pecsételjük le A Sötétséget?

-          Van.

-          Beszélj.

-          Nem Derick az egyetlen, akinek vannak eszközei. Derick csak a pecsét feletti hatalmat kapta meg. Engem viszont hosszú évekig képeztek a sötétség elleni kisebb harcokra. Olyasmi vagyok, mint egy papnő. A Fény egy szikrája. Van erőm visszapecsételni A Sötétséget,de csak akkor, ha megöljük Dericket. A pecsét automatikusan rám száll, ha Derick halott. Az egyik esélyünk az, hogy elzárom a pecsétet és megölitek Dericket, a másik pedig, hogy végeztek a bátyámmal, megkapom a pecsétet és lezárom A Sötétséget.

-          Mi a különbség? – kérdezte Alex.

-          Ha Derick nem hal meg és nekem kell lezárnom A Sötétséget akkor az felemészt engem és meghalok. De nem számít.

-          Hogy érted hogy nem számít. Igenis számít! – nézett le haragosan Erik a lányra.

-          Engem eszköznek használnak. Egy kard,ami ha eltörik lecserélik. Sosem voltam több ennél. – felelte a lány kifejezéstelen arccal.

-          Ha nem muszáj nem áldozunk fel téged. De ha odakerül a sor… - nézett Argon a lány égszínkék szemeibe.

-          Készen állok meghalni annak érdekében, hogy megvédhessem. – felelte akaratosan Amy.

-          Ben szerencsés,hogy egy ilyen nővére van. Mégha nem is tud rólad. – nézte a földet Argon.

-          Mit tegyünk. Javaslat?

-          Lenne még valami. A mágusoknak van egy hatalmas könyvtára, ahol a varázslatokat tároljuk. Ha azt megsemmisítjük a mágusok nagy része elfelejti használni az erejét így hamarabb megközelíthetjük Dericket. – mondta Amy.

-          Te is elfelejted használni az erődet? – kérdezte Erik.

-          Nem. Én az egész könyvtár tartalmát megtanultam és  a nagyapám addig nem nyugodott míg belém nem verte. Szóval ha akarnám sem felejthetném el.

-          Akkor pusztítsuk el a könyvtárat?

-          Ja. Mondjuk Erik és én elintézhetnénk. Erik odateleportál én meg megsemmisítem.

-          Igen,de ezzel annyi a bökkenő, hogy csak olyan helyekre tudok teleportálni ahol már jártam. Emlékeznem kell arra a helyre.

-          Az nem gond. Átadom az emlékeim egy részét.

-          Rendben. Akkor kaptok katonákat. Erik, Amy. Számítok rátok. – Amy és Erik összenéztek,majd kimentek a sátorból.

-          Én is megyek. – ment utánuk Alex. Féltékeny volt bátyjára. Furcsa mód sok időt töltött mostanság  a lány társaságában. Alex magának akarta Amy-t. Nem fogja hagyni, hogy Erik őt is elvegye tőle!

-          Ha segíteni akarsz akkor szedd össze a katonákat. Addig megosztom Erikkel az emlékeimet. – mondta Amy. Alex vonakodva,de szót fogadott a lánynak. Összeszedett egy tucat katonát,majd bement Amy sátrába. Mark is bent volt.

-          Hú apám. Időben érkeztél. Amy most fog hozzá látni. Alig várom. Állítólag elég látványos. – örvendezett Mark.

-          Ja.

-          Készen állsz? – kérdezte Amy az előtte térdelő démont.

-          Nem. De csináld.

-          Oké. – Amy óvatosan megérintette Erik halántékát. A lány fényleni kezdett és az egész sátrat ezüstös fényár borította be. Mark és Alex érezték azt,amit a lány érzett akkor régen. Magány, szomorúság. Akit elért a fény…azt elérte a lány szíve is.  A fényözön megszűnt. Amy szeme még fénylett,ahogyan a keze is. Az emlékeit csak Erik láthatta meg.

-          Tanulj keményebben! Te leszel a második akire átvándorol a pecsét! Ne hozz szégyent a nevünkre! – kiabált a kislánnyal egy őszülő öregember. Erik meglepve nyugtázta, hogy a sátor helyett egy hatalmas könyvtárban találta magát. Amerre a szem ellátott könyvek. Az egésznek a közepén egy hatalmas kerek asztal állt.

-          Ez te vagy? – kérdezte suttogva a férfi. Azt is furcsállta, hogy fénylik a teste,ahogy Amyé is. A lány szomorúan nézte a kislányt.

-          Igen. Megjegyezted a helyet? – kérdezte a lány. Erik még egyszer körbenézett, majd bólintott. Amy megfogta a kezét és elindult. Erik visszanézett és látta,ahogy az öreg megveri a kislányt, súlyos sérüléseket okozva neki. De Erik tudta, hogy nem a teste sérült meg a legjobban…hanem a lelke. Visszatértek a sátorba. Erik kinyitotta a szemét de nem látott semmit csak a nagy feketeséget. Hangokat viszont hallott.

-          Most egy ideig nem fogsz látni. Ez normális. – szólalt meg Amy.

-          Értem. Mikor tudunk támadni?

-          Amint mindketten látunk, indulunk.

-          Alex…itt vagy? – kérdezte Erik.

-          Igen, itt. - Egy nagy kéz szorította meg Erik izmos vállát.

-          Összeszedted a katonákat?

-          Igen.

-          Mondd meg nekik, hogy nem sokára indulhatunk. Homályosan,de kezdek látni. – válaszolta Erik. Alex kiment a sátorból, Markkal az oldalán.

-          Képes vagy arra a helyre visszamenni? – kérdezte Erik. – Mert ha nem akk—

-          Nem kell féltened. Volt rosszabb is. Azt hiszed csak vertek? Az még semmi volt,amit láttál. Mellesleg én vakon is képes vagyok harcolni. A nagyapám…erre is kiképzett. Többek közt.

-          Oké. Akkor készülj. Nem sokára porig romboljuk a könyvtárat.

-          Erik.

-          Hm?

-          Azért köszönöm. – Amynek jól esett, hogy valaki törődik vele,de talán jobban örült volna neki, ha az a valaki Alex lett volna. Maga sem értette mi ütött belé. Miért aggódna érte Alex? Vagy miért érdekelné? Jó poén. Amy kicsit tartott attól, hogy vissza kell mennie arra a helyre. De örült annak, hogy lesznek mellette olyan emberek akik támogatják ebben.

-          A fenébe is! Hogy történhetett meg, hogy az áruló húgom szövetkezett a démonokkal? A Sötétség sem érte el őt. Azonnal találjatok ki valamit, hogy visszahozzátok hozzám azt  a ribancot!  - üvöltözte Derick a hatalmas, zsúfolt trónteremben. Szétvetette az ideg.

-          Igen, uram. Amy-t vissza fogjuk szerezni magának.

-          Ha húgom visszatér…itt az ideje, hogy eljátszadozzam vele. – ült le a túlméretezett trónra. Derick intett, hogy az emberek elhagyhatták a termet. Mindenki fellélegezve és megkönnyebbülve hagyta el a helyiséget.

-          Uram. – hajolt meg egy alattvaló a férfi előtt.

-          Mondd. – intett kelletlenül Derick.

-          Amy állítólag puccsot szervez ön ellen a démonokkal. Mit tegyünk?

-          A Sötétség még nem nyerte vissza erejét a több évszázados raboskodásból…más megoldást kell találnunk, hogy m,megsemmisítsük a kellemetlenkedő húgomat.