Önfeláldozó
„ Próbálom feléleszteni, ami már el lett fojtva, azt hiszik,
bolond vagyok, aki nem fogja fel, hogy a remény mocskos játékot űz velem, mert
azt gondolom, hogy a szeretet elvakíthat. Nem tudom feléleszteni, ami már el
lett fojtva. Ő már nem fog visszajönni.”
Within Temptation: Lost
Hideg szél futott át rajtam. Kezeim lassan elzsibbadtak.
Gyengén, elesettnek éreztem a magamat. Hideg szorításban mozdulatlanul.
Éreztem, ahogy a meleg vér végig folyik a nyakamon, ahogy a ruhám elázik és
átfúj rajra a jeges éjjeli szél. Hangokat hallottam. Idegen sátáni hangokat.
Szineket láttam. Egymásba folyó foltok, fényt és sörétséget, alakokat és vért…
-
Lelked a miénk, még azt akarjuk… - Hallottam az
idegen hangját és éreztem a jeges fagyott átkot, ahogy átveszi felettem az
irányítást. A szemeim előtt elhomályosodott a kép, összefolytak és eltűntek,
majd minden elsötétedett, és keserűvé vált.
Lassan tértem magamhoz, hallottam Kristoff hangját. A kardok
érces, fémes ütődését, ahogy üvöltöznek.
-
Megvédem.
-
Nem mentheted meg. Ő már a miénk. Távozz a
földünkről, sátáni teremtmény!
Kristoff eszméletét vesztve esett a földre, kardja kipördült
kezei közül és egy árokban landolt. A támadó a magasba emelte a kardját.
Végezni akart az eszméletlen démonnal. Fagyott kezeimben éreztem a vér
keringését, amit a szívem hangos dübörgése indított el. Hangomat távolinak és
gyengének hallottam. Az időmegdermedt. A magas férfi jég kék szemében
megcsillant a bosszú és a gyűlölet. Erős karjai az ég felé emelték az ezüstös
pengét. A köpenyes vámpírok a tűz körül harcoltak az angyalok maradékával. A
tollak a levegőben maradtak, az idő megállt. A fák lombja elsötétedett, az eget
beborította a füst és a szürke tehetetlenség. Idegesítő suttogás jéghideggé
változtatta a tűz melegét. „ -
Elveszíted!”, „- Elveszel.”, „- Mindketten meghaltok.”
-
NEM! Nem hagyom! – Hangom rémült és távoli volt.
Anyám gonosz mondatai a fejemben köröztek. Aztán a csend következett. Az élet
megfagyott, ahogyan az idő is. Kristoff eszméletlenül hevert a porban támadója
kardja előtt, a vámpírok sorra támadták az angyalokat. Olyan volt, mint egy
régi háborús festmény, csak itt mitikus lények csatája tárult a néző szeme elé.
A csend elnyelte a félelmet, a sajnálatot és a reményt is. A kezemen lassan
gyengült a csomó. A kötél leesett. Fejvesztve rohanni kezdtem a démonomhoz, de
valami vissza rántott. A nyakam körül megfeszült egy láthatatlan kötél. Egy
bénító átok áldozatául estem. A földre hanyatlottam, kezeim a nyakamat
simogatták. Minden erőmmel közelebb akartam kerülni Kristoff-hoz.
Reménytelenül. Minden lélegzetvétellel vér köhögtem fel. Szemeim lassan
bekönnyeztek, a kép elmosódott, Krsitoff mozgolódott. Elkéshettem, az idő
tovább szállt. A tehetetlen démon sebekkel teli arcával kúszott közelebb. Véres
kezeink összeértek. Könnyáztatta arccal meredtem rá. Az idő még mindig egy
helyben állt. Éreztem, ahogyan elveszítem a múltat, azzal együtt szeretteimet.
A támadóra néztem. A vér megfagyott az ereimben. A vámpír király fia állt nem
sokkal mögöttünk, megdermedve. Kristoff gyengéden megszorította a kezemet, mélyen
a szemembe nézet, majd halkan beszélni kezdett.
-
Mindent megteszek, hogy biztonságba legyél.
Ígérem, mindent megpróbálok, hogy veled maradhassak. MINDENT! – Azzal megcsókolt és magához szorított. Csak ölelkeztünk a vérrel teli gazban. Tudtam
a vég közeledik. Könnyeim lassan végig folytak az arcomon, lemosva a pirosas
sarat. Kristoff eltávolodott tőlem és a szemembe nézett. – Ideje lesz hagynod tovább haladni az időt.
Hagyni, hogy történjen, aminek kell.
-
Tudom, csak adj nekem még egy percet. Kérlek. –
Kritoff elmosolyodott és magához szorított, majd megcsókolt ismét. Bár ezt a pillanatot tudnám megállítani.
-
Enged el, nézzünk szembe azzal, amivel kell. –
Kristoff hangja megnyugtatott. Hagytam, hogy az utolsó könnycsepp leessen
jéghideg, fehér bőrömről. Az idő
elindult. A vámpír a földbe hasította a kardját, majd még idegesebben
kirántotta azt. Az angyalok a magasba szálltak vérük befeketítette a szürke kő
utat. Tollaiktól sötétlett a pirkadat ege. Csak álltunk egymás mellett, néztük
az elveszített csatát és vártuk a következő lépést.
-
Mennyit
ér nektek az élet? – Hangja keserű és méreggel telinek hatott. Csak állt
szemében a vöröses fénnyel, amit már annyiszor láttam a vámpírokban, akik
elveszítették az emberi felüket. Most viszont minden más volt. Ő született
volt. Két vámpír vérszerinti fia. Erősebb, hatalmasabb és bosszúra szomjasabb. Csak
remélni tudtam, hogy nem emlékszik ránk, azokra, akik elvették a születi életét,
akik a pokolba taszították családját. Sajnos a szemeiben lángoló fény nem erről
árulkodott.
-
Tedd, amit akarsz, de őt ne bántsd. – Kristoff hangja
ellepte a hajnalt. Félig takarásba tartott. Sebeiből ömlött a vörös folyadék,
ami cseppekben hullott a harmatos véres földre. A vámpír elmosolyodott és eldobta kardját.
Közelebb lépett hozzánk és széttárta karjait. Sötét szürke bőrköpenye
meglibbent a kísérteties szélben. Sötét barna haja érintetlen maradt a széltől.
-
Ez
esetben, vámpír társaim. Ide hozzám. – Karjait az ég felé emelte. – Kerüljetek
közelebb a családotok gyilkosaihoz. Ítélkezzetek az élet és a halál felett,
ahogyan ők tették. – Éreztem, ahogyan a démonom megfeszül, ahogy beletöröd mindenbe,
ami következni fog. Megérintettem karját,
mire rám tekintett. Csak suttogva szóltam, hozzá, még is úgy éreztem mindenki
hallja ebben a percben.
-
Ne
hősködj! Kérlek, hagyj inkább engem meghalni. – Láttam szemében a meglepettséget,
a pillanatnyi dühöt.
-
Felejtsd el. Ne mondj nekem ilyet soha többé…
Neked még van életed és ígéreteid, amit nem szeghetsz meg.
-
Ha így állsz hozzá, nem is tudok ilyet mondani
többé…
-
Hagynod kell, meghalni. – Kristoff lemondott
mindenről és szembe fordult a támadó sereggel.
-
Ha befejeztétek… Ideje megadnotok magatokat. –
Hangjában a mosoly és gúny hallatszott. A vámpírok egyre közelebb léptek
hozzánk. Mi meg csak beletörődve vártuk a sorsunkat. Körbe vettek, megkötöztek,
majd hagyták urukat belépni a körbe. – Ideje indulnunk. – A magasba tartotta karját
és elhagytuk a hátsó kertet.
Egy elhagyatott pinceszerű építményben találtam magam. Messze
mindentől és mindenkitől. Hallottam démonom hangját, ahogyan tárgyal a
gonosszal. Sikítani akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Csak tehetetlenül
meredtem a rácsozott ajtóra. A szoba nedves és sötét volt pont, mint a vámpírok
lelke. Elhagyatott, ölni képes. A levegőt megtöltötte a penész és a füst szaga.
Egy percre újra megfagyott a lég és az idő, de ez most csak a látszat volt. Tudtam
nem én, hanem Kristoff szavai váltották ki a hosszú tehetetlen percet. Csak
vártam és könnyeimmel együtt estem a földre. Az ajtó kinyit, Kristoff lehajolt
mellém és magához szorított. Egyszer és utoljára. Kiléptünk a sötét folyosóra,
majd megcsókolt.
-
Ha valaha újra találkozunk, már nem leszek az,
aki most. A halálodat fogom kívánni. Csak annyit kérek, végez velem… - A démon
hátra lépett tőlem. Szemeiből soha nem látott könnyek folytak. – Ég veled
Nikol. – Két vámpír fogott karon végig vittek a folyosón. Láttam, ahogy a
démonomat körbe veszi a sötétség és a halál. Anyámnak sikerült, elvette tőlem
az utolsó reményem a boldogságra. Két
perc múlva egy ködös erdő vett körbe. Csak néztem az eget, néztem a felkelő
napot. Csak sírtam és sírtam. A magasba emelkedtem és soha többé nem néztem
vissza…
Haza érve Jane és Alex várt a nappaliba. Szemeikben kétségek
keveredtek. Alex olvasott a tekintettemből. Jane kisöccsét ölelte magához.
-
Mi történt? Hol van Kristoff? – Alex végig
nézett rajtam, a sebeken és a szakadt könnyáztatta ruháimon.
-
Ő soha többé nem tér vissza, ha látjuk is
vámpírként jön… Az életünkért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése