Újra kezdés 12. fejezet

- Üdvözlök minden kedves új és régi olvasót. Újra írni kezdtünk, remélem elnyeri a tetszéseteket a folyatások. Gondoltam most rövidre fogom! Karácsonyi ajándékként és kárpótlásul egy új történettel is jelentkezünk, ami nem is olyan soká napvilágot fog látni. Így most köszönet képen minden olvasónknak a Démonival folytatjuk. Remélem tetszeni fog és újra vissza tértek. De ne féljetek gőz erővel haladnak a régi és az új történetek. És igen a Mágusok is nem olyan soká felkerül az oldalra. További kellemes olvasást mindenkinek. 

HorrorGirl

Vigasz

Jane:

Nikol belépett a nappaliba smaragdzöld szemei fátyolosak voltak.

-          Hol van Kristoff? – Kérdezi fojtott hangon Alex, bár erre a kérdésre mind tudtuk a választ. Nikol lehajtotta a fejét, hullámos haja függönyként takarta el megviselt arcát. Alex újabb kérdést akart feltenni. Megérintettem izomtól duzzadó karját,de nem nézett rám, csak behunyta szemeit. Átszeltem a szobát, megfogtam Nikol jéghideg, véres kézét és magam után húztam, fel a szobájába. Bevittem a saját fürdőszobájába és leültettem a kád szélére. Megnyitottam a csapot és elővettem egy törölközőt, majd bedugtam a dugót.  A gőz gomolyogva szállt felés eltűnt.  A tűkör kezdett bepárásodni elrejtve minket. Nem szóltam semmit, Tudom milyen, ha valaki elveszíti a szeretteit… zsinórban. Belemártottam a kád aljába fodrozódó vízbe a törölközőt és Nickolra sandítottam. Üres tekintette úgy vizsgálta a fehér csempét a padlón, mintha oda lett volna írva az univerzum minden kérdésre felelő válasz. Füle mögé simítottam vértől összetapadt haját. Nem nézett fel, meg sem moccant. Egyszerűen… semmi. Arcára tettem a kezem, mely kéken felragyogott. Karcolásai eltűntek. Némán megtörölgettem az arcát. Mikor begyógyítottam a fejsérülését lassan, lassan segítettem neki alsóneműre vetkőzni. Törékeny teste tele volt kék-zöld véraláfutásokkal, nyitott sebekkel. Hozzá láttam, hogy begyógyítsam.

-          Fürödj meg és feküdj le. Mire kijössz a kádból, addigra hozok neked teát. – Nikol egy árva szót sem szólt csak bemászott a kádba. Egy bólintással nyugtáztam, hogy nem lesz semmi baja.  Egy idő múlva… talpra fog állni.  Leszaladtam a lépcsőn és gyorsan nekiálltam a teának. Nick ölt le a hosszú konyhapultra.

-          Mit mondott?

-          Semmit.

-          Nem is kérdezted?

-          Nem.

-          Alexnek tudnia kell mi történt. ÉS nekünk is. –csóválta meg a fejét, Nick.

-          Tudjuk mi történt. Kristoffot nem látjuk viszont. Ha valaki elveszíti a szeretteit és nem akar róla beszélni nem szabad erőltetni.  Abból semmi jó nem sülhet ki.

-          Nickolról vagy rólad beszélünk? – Kérdezte Nick. - Jogos. Soha nem beszéltem neki a szüleink vagy Adam halálláról.

-          Ez mindenkire igaz Nick. – mondtam, majd rátettem a két bögrét egy kis tálcára.

-          Holnap beszélünk? Felmegyek lepihenni. –mondta fásultan.

-          Nick…

-          Fáradt vagyok Jane. – és tényleg az volt. Látszott rajta.

-          Oké. Menj csak. – hagytam, hogy menjen. Nem akarok vájkálni a lelkivilágában, pedig tudtam, hogy szeretne velem beszélni, csak nem tudja, hogyan tegye. Én sem tudtam hogyan kellene. Letettem Nickol éjjeliszekrényére a teát, majd becsuktam az ajtaját. Alex szobája elé lépte, és halkan bekopogtam. Nem jött válasz. Épp letettem volna a földre a bögrét, mikor Alex kitárta az ajtót. Meggyötört arca merev és feszült volt. Úgy állt ott, mint aki karót nyelt.

-          Hoztam neked teát. – nyújtottam át neki a meleg bögrét. Lassan átveszi, és közben félrelép.

-          Nem akarlak zavarni szóval én, megyek is.

-          Ne …ne menj el. –Szinte már nyüszített , a fájdalma már-már kézzelfogható volt.

-          Rendben. – beléptem és meg is álltam. Nem tudtam mit kezdjek itt magammal.  Alex leült az ágyára és megszagolta a teát, majd elfintorodott.

-          Mi van ebben? –kérdezte rekedt hangon.

-          Valami, ami segít rajtad. – válaszoltam, felhózta szemöldökét és rám nézett.

-          Be akarsz drogozni?

-          Mi? Nem! Te jó ég… nem! Az csak egy kis idegnyugtató.

-          Szóval igen.

-          Nem! – hamiskás mosolya magnyugtatott. Végignéztem, mezítelen felsőtestén.

-          Csak nem fogok meghalni tőle. – Alex felhajtotta a teát, én pedig szégyentelenül élveztem a látványt, ahogy ádámcsutkája fel-le mozog, amikor nyel. Ahogy izmai mozognak, mikor leteszi a bögrét. Pironkodva lesütöttem a szememet és igyekezem nem ránézni.

-          Meghalt. Nem tudom elhinni… hogy nincs többé. Ő mindig ott volt nekem.

-          Alex…

-          Az én hibám. – szemei könnyel gyűltek meg. Legyőzve minden aggodalmát átszeltem a köztünk lévő távolságot. Kezeimet az arcára helyeztem ezzel elérve, hogy felnézzen rám

-          Ezt verd ki a fejedből.  Nem a te hibád.

-          Jane. – megtért hangja megfájdította a szívemet.

-          Nem a te hibád. – mondtam még egyszer. Nem válaszolt csak étölelt kezei a hátamon vándoroltak. Egyik karjával átfogta a csípőmet, a másikkal a derekamat. Arcát a mellkasomba fúrta. Én kissé meglepetten álltam ott, majd észbe kaptam. Egyik kezemet erős, széles vállára pihentettem, másikkal, beletúrtam még nedves szőke hajába. Egész testemet magához szorította.

Alex:

Amint magamhoz szorítottam Jane-t már jobban éreztem magam. Helyes kis fülei megrezzentek, arca pedig kipirult. A bátyám elvesztése hatalmas űrt hagyott bennem, de amit Jane iránt érzel olyan erős, hogy képes kitépni a gyász sötét verméből? Ez a kis törékeny lány a mindenem. Mikor még Kristoff itt volt már akkor tudtam, Jane olyan, mint a levegő. Nélküle nincs élet , ha ő nincs… nem is tudom most, mihez kezdenék.

-          Aggódom értetek. – suttogta. Meleg lehelete csiklandozta a füleimet. Nem szóltam csak felmordultam, annyira jó volt a karjaiban, hogy ölelhettem.

-          Nikol… Annyira nincs itt. Te pedig…

-          Aggódsz értem? – mondtam és hallgattam, hogy szíve egyre gyorsabban kalapál dús keblei mögött.

-          I... igen. – végig simult a tarkómon.

-          Itt maradsz velem? – Kérdeztem.

-          Ezt karod? – kérdezte akadozó lélegzettel.

-          Igen. – Elengedtem, majd lefeküdtem. Jane leül az ágyra. Hegyes kis fülei megint megrezzentek. Ez annyira édes.

Mikor reggel kinyitottam a szemem Kristoff jutott az eszembe. Nem lehet… képtelenség. TUDOM, hogy a bátyám még életben van. Oldalra néztem, de Jane nem volt mellettem. Kipattantam az ágból, vettem egy mély levegőt, mikor lesz már az, hogy ez a lány nem fog menekülni tőlem. Miközben magamra kaptam egy pólót lenyargaltam a lépcsőn és megnyugodtam, amikor Jane a konyhában ügyködött Nick-el.  Nikol jött utánam egyből. Tegnap elég bunkó voltam vele.

-          Szia.

-          Szia.

-          Mit mondjak Nick?- Hallottam Jane ingerült hangját. Nikol felé fordultam és mutatóujjamat a számra tettem, mutatva, hogy maradjunk csendben. Nikol bólintott, nagyon kimerűltnek látszott.

-          Igent, Jane!

-          Tudod, hogy nem lehet.

-          De lehet!

-          Titoktartást fogadtam.

-          A bátyánk ki akar minket végezni… Szerintem ebben az esetben a titoktartás nem számit.

-          Ha elmondanám mi történt a Fellegvárban velem és fajtársainkkal öngyilkos hadjártra indulnál.

-          Mert tönkre tették a nővéremet! –üvölti Nick.

-          Ez nem igaz. Itt vagyok és megfoglak védeni.

-          Ja az elmúlt négy évben ezt hajtogatod, de egy árva mosolyt nem láttam rajtad.

-          Egyébként is te honnan tudsz a Fellegvárról?

-          Adam nem csak látogatott meg. – Hallom, ahogy Jane fájdalmasan felsóhajt

-          Nézd, Nick. Ami megtörtént, megtörtént. Nem tudunk rajta változtatni. Se te, se én, se senki más. És nem is akarom.

-          Nem akarod?

-          Nem,

-          Miért?

-          Mert, ha nem éltem volna meg, amit akkor nem lennék elég erős. És ezek után sokkal jobban értékelem az életet Nick. Mindennek meg van a jó oldala csak meg kell látni azt. - Kínos csend. Intettem Nikolnak, hogy lépjünk közbe.

-          Jó reggelt. – Léptem be a konyhába, de ez a reggel senkinek nem volt jó.

-          Reggelt! –mondta fásultan a két testvér. Jane a mosogató felé fordult.

Jane:

Nikol leült a megterített asztalhoz, de nem kezdett enni. Vett egy mély lélegzetet és köszörülte a torkát.

-          Kristoff… - hangja elbizonytalanul elcsuklott, de erőt vett magán. –Lehet, hogy életben van. Az asztalnál mindenki megdermedt. A mozdulatsorok abba maradtak, mintha maga az idő fagyott volna meg. Egy kijelentés ott lebegett az asztalnál.

-          Hogy érted? – kérdeztem, mert nem értettem.

-          Vámpírrá változott, már ha túlélte az átváltozást.

-          Éreztem, hogy nem halt meg… motyogta Alex.

-          De, ha vámpír lett… a nyomunkra fog járni, hogy megöljön. –Mondta ki Nick a gondolatimat.

-          Kristoff soha-- - Kezdte Nikol, de a szavába vágtam.

-          Láttam átváltozott vámpírokat, minden érzelem eltűnik belőlük. Csak azok emberiek, érzésekkel, akik vámpírnak születnek. De Kristoff…

-          Le kell majd vadásznunk? –kérdezte elfojtott fájdalommal Alex.

-          Nem. Nickolai-al elmegyünk, és akkor nem lesztek veszélyben. –Mondtam és felálltam az asztaltól.