2016. január 26., kedd

3. fejezet / Telepaták



A szökés




" Borzadozunk létünktől, s mégis ragaszkodunk a léthez... " 
- Voltaire: Candide - 



- Mindig értékeld az életet. Soha ne add fel, mert abban a pillanatban veszítesz. Raven tisztán hallotta a bátyja hangját. Szemei kipattantak,és csak bámult a semmibe. Nem látott semmit. A lányt körbe vette a sötétség...mint mindig. Felült az ismeretlen ágyban és meglepődve tapasztalta, milyen könnyen mozog. Raven felállt. Semmi fájdalom. Zavartan megtapogatta magát és azon gondolkozott vajon még mindég álmodik-e. Azt viszont tudta,hogy Jason biztosan csak álom volt. Hallotta a bátyja hangját. Tétován elindult a sötét szobában. Átbotladozott néhány kemény bútoron mire elért a hideget sugárzó falig. Körbe tapogatta a falat kijárat után kutatva,de nem talált ajtót. Hogy lehet,hogyegy szobának nincs ajtaja? Ablakot viszont talált. Elhúzta a sötétítőt. Az üvegben saját magát vélte felfedezni,ahogy előtűnik a félhomályból. Hamvas bőre most kifejezetten sápadt volt, világoslila szemei alatt mély, fekete karikák húzódtak. Ebben a fehér ruhában pedig az összhatás kifejezetten ijesztőnek bizonyult. Elszakította tekintetét a tükörképről és felhúzta az ablakot. Kihajolt rajta és gyorsan megkapaszkodott az ablak keretében. Odalentről a harmadik emeleten volt. Semmi tető,semmi erkély...egyből a mélység. A föld nagyon messzinek tűnt,onann a magasból. Körbenézett. Sehol senki. Necces inenn kiugrani,dehát ez az egyetlen menekülő útvonal. Ha sikerülne a fára landolnia talán még életben is maradhatna. Felfogta hosszú loboncát,majd letépett egy jókora darabot a fehér ruhából,hogy semmi ne akadályozza őt. Még csak az hiányozna,hogy fennakadjon. Az ablakpárkányra mászott és szorosan kapaszkodott. Lenézett és nyelt egy nagyot. Megszédült attól a gondolattól,hogy ő itt most ki fog ugrani. Pedig muszáj lesz neki. Persze,hogyRaven a tériszonyával akar ablakokon kiugrálni a harmadik emeletről. Ez még azoknál a férfiaknál is rémisztőbbnek bizonyult,akik üldözőbe vették őt a minap. A mélység,mely csendesen várta ijesztőbb volt mindennél.
- Menni fog Raven. Menni fog. Aki feladja veszít...- mondogatta magának a lány,hátha megérkezik a nem létező bátorsága,de hiába motyogott az orra alatt ő még mindég félt. Szégyellte,hogy aznap feladta az életét. Jason ha élne biztos csalódott volna benne és ez elszomorította a lány...ezért eldöntötte többé nem fogja feladni. Harc nélkül nem. Igen, minden szerette halott. Igen, az emberek és a Mások is csak a saját önző céljaikra használnák őt fel. Mégis...úgy érezte élnie kell. Csak nem itt. Meg kell inenn menekülnie, majd meg kell keresnie élete értelmét. Valakit, vagy valamit amiért élhet.
Elrugaszkodott és igrott, időt sem hagyva magának,hogy tovább agyaljon. Egy pillanatig, mintha megállt volna a levegőben, mintha a semmi felett lebegett volna...aztán minden felgyorsult. Neki csapódott a fa vastag ágának. Az ütés ereje fájdalmasan meglepte a lányt. Próbálkozott kapaszkodni az ágban,de ez nem jött össze és leesett. Ideje sem volt felfogni, mi is történt. A hátára esett a kemény földre, hirtelen a levegő is kiszorult a tüdejéből. Nem jutott oxigénhez és emiatt a lányon eluralkodott a kétségbeesés. Csak akkor nyugodt meg kicsit, mikor hirtelen a tüdejét elárasztotta a hideg, párás levegő. A lány eddig észre sem vette mennyire hideg volt. Nagy nehezen rávette magát,hogy feltápászkodjon a földről,de ez csak úgy ment,hogy a fára támaszkodott. Megint körbe nézett,hogy felderítse környezetét. Még mindég sehol senki. Az egyik irányba egy sűrű erdő volt,a másikba pedig egy búzamező terpeszkedett. Épp elindult volna az erdő irányába,amikor egy nyerítést hallott.  Lovak. Raven felvidult és elindult a hang forrása felé. Egy lóval mégis csak gyorsabban haladna,mint egy szál magában. Mezítelen lába majdhogynem megfagyott de ezzel abban a pillanatban nem törődött csak ment,míg be nem fordult a kastély oldalán és meg nem pillantotta a pajtát.
- Raven! - hallotta háta mögül a nagyon is ismerős hangot. Nem kellett megfordulnia ahhoz,hogy tudja Sharon az.
- A fenébe is már veled. - motyogta az orra alatt Raven és futásnak eredt. Nem szándékozta bevárni a lányt. A lovak idegesen nyerítettek,néhány még a boxát is rúgdosta. A lánynak esélye sem volt elkötni egy lovat. A jószágok megbokrosodtak és Sharon is nem sokára beéri. Nem volt nála semmilyen fegyver,hogy megvédje magát. Ekkor megakadt a tekintete a szalmán,melybe egy vasvilla volt állítva. Ez megteszi. Kezébe fogta a rögtönzött fegyvert és pont akkor emelte a bejárat felé, amikor Sharon és egy vele egykorú srác betoppantak.
- Tedd le azt a vasvillát. - próbálkozott Sharon, sikertelenül. Vörös szemeivel végig mérte a lány szakadt ruháját és kócos, levelekkel teli haját.
- Engedj ki és lehet róla szó. - Raven örült,hogy legalább a hangja nem hagyta cserben.
- Makacs vagy. - csóválta a fejét Sharon.
- Mint mindig.
Raven tekintete most a srácra terelődött. Szétnyílt ajkakkal figyelte a lányt. Kék szemei olyan mélyek voltak,mint az óceán feneke, a lány alig tudta levenni róla a szemeit. Fekete haja illett enyhén barnás bőréhez. Raven ha akarta, ha nem el kellett ismernie,hogy egyik fogvatartója igen is dögös. Elkapta fejét és inkább Sharonra koncentrált.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte Sharon.
- Raven! - érkezett még egy személy. A lány szemei tágra nyíltak meglepetésében, majd lassan leeresztette a vasvillát, amivel az ellenállókat szándékozta felnyársalni.
- Peter...- lehelte a lány. Na ez az,amire nem számított. Pontosabban, AKIRE nem számított. Peter, Raven édesapja társa volt így jól ismerte a mostanra a harmincas évei végét járó férfit.
- Tedd le.
A lány engedelmeskedni akart az apai szigorra hasonló hangnemnek,de nem tette. A lány tekintete az egyik lóra tévedt. Peter azonnal tudta, Ravent meggyőzni nem lesz könnyű menet. A lány eldobta a vasvillát, bement a fehér lóhoz, felküzdötte magát az állat hátára és kirontott a pajtából. Erősen kapaszkodott a ló sörényébe. Félelmetes volt szőrén megülni ezt az állatot. Még sosem lovagolt nyereg nélkül. Emellett már elszokott attól,hogy lovagoljon. Az állat egyre gyorsabb tempóra kapcsolt. Raven nehezen,de az erdő felé irányította a lovat. A fák közt a holdfény betört az erdőbe, megvilágítva a lány útját. Hallotta az alatta mozgó ló patáinak tompa dobogását a puha földön. Tudta,hogy követik. Ötlete sem volt, hogyan rázhatná le őket. Hirtelen elé vágott egy fekete paripa, lovasa nem más volt, mint a szépfiú. Raven lova lefékezett, nehogy bele szaladjon a másik állatba. A lány dacosan belenézett azokba a mélykék szemekbe,melyek rendíthetetlenül bámultak vissza rá. A srácból olyan erő sugárzott,hogy Raven egy pillanatra elgondolkozott rajta, talán jobb lenne,ha meghátrálna. Gondolatait Peter zavarta meg.
- Raven...
- Nem várhatod el,hogyitt maradjak! - kiáltotta a sírás határán állva és mégerősebben szorította a ló sörényét.
- Még Simon kedvéért sem?
Alány hitetlenkedve fordult hátra a lovon.
- Simon halott...
- Rosszul tudod. Simon él és ezidáig téged keresett. Hiába mondtuk neki,hogy meghaltál ő nem adta fel, és lám neki lett igaza. Itt vagy és élsz.
- Lehetetlen...
- Ne legyél már ennyire csökönyös. - mennydörögte Peter.
- Bagoly mondja...
- Csak gyere vissza velünk.
- Nem. Én oda nem megyek vissza. - fordult vissza a lány.
- Senki nem kényszeríthet semmire. Gondoskodom róla. - szólalt meg mély, bársonyos hangján a veszedelmesen helyes srác. Ez már pofátlanság. Nem elég, hogy jól néz ki még a hangja is csábító. Olyan fajta, ami,ha azt súgja, hogy ugorj kútba akkor az ember lánya megteszi.
- Most ezt mondod. - játszotta tovább a jégkirálynőt Raven.
- Gyere vissza velünk. - győzködte Peter.
- Rendben. Simonért. De csak miatta. - a lány megfordult a lóval és elsétált Sharon mellett,majd megállt Peterrel szemben.
- De senki nem tarthat vissza. Még Simon sem.
- Ha találkoztok,és az után is menni akarsz...szabad vagy.
- Jó.
- Jó.
Ezzel a beszélgetés lezárult. Raven és Peter elindultak vissza, Noah és Sharon lemaradva,de követték őket. 





 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése