Mágusok 9. fejezet

Leleplezve

Amy elpirult a gondolat, hogy Alex „asszony” legyen. A lány nem tudta a férfi miért gondolta, hogy Eriket kedveli. Bár Amy jelenleg is hozzá tartott.

-          Szia.

-          Szia. –Nézett fel rá mosolyogva Erik.

-          Kik azok? –kérdezte a lány, biccentve egy csapat susmorgó démon felé.

-          Áh! Újoncok. –legyintett Erik és nem is törődött velük. Amy azonban megpillantott egy „újoncot” Külön állt a többitől, kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Gesztenyebarna haja eltakarta a szemét. Valahogy… más volt, mint a több. Amy gyomra megremegett az idegességtől.

-          Amy… jól vagy? Holt sápadt vagy. –érintette meg a lány karját Erik. A férfi ráemelte kák tekintetét a lányra, majd eltűnt.

-          Valami nem stimmel azzal a taggal.

-          Melyikkel? –nézete a csapatot Erik harcra kész testtartással.

-          Eltűnt… - ráncolta a homlokát Amy és beletúrt dús hajába.

-          Biztos jól vagy? –kérdezte Erik, Látszott rajta, hogy kételkedik a lányban.

-          Felejtsd el. –erőltetett mosolyt magára a lány és tovább ment. Lement a közeli tó partjára, ahol általában Nickel szokott lógni. A nimfa most s ott volt a kövekkel teli parton és egyre csak hajította el a kavicsokat.

-          Látom ideges vagy. –Nick megfordult, majd újra a köveknek szentelte a figyelmét.

-          Te meg furcsa. –Amy sóhajtott és leült egy sziklára. A part tele volt velük, szinte falat képeztek a tó körül.

-          Kezd nagyon elegem lenni ebből a helyből. –Morogta Nick.

-          Mert?

-          Szinte már ki se léphetek a sátramból anélkül, hogy ne üldözzön egy csapat démonnő. De az ötévestől kezdve a nyolcvanig. Érted? A srácok, akikkel meg haverkodhatnék, emiatt elkerülnek.

-          Örülök, hogy nem nimfának születtem. –Nick felhorkant, majd leült a lány mellé.

-          Mondták már, hogy nem tudsz vigasztalni? – Amy aznap először nevetett fel.

-          Nem. Még nem.

-          ÉS veled mi van? Olyan vagy, mint aki citromba harapott. – A lány csak feszülten mocorgott ültében. – Megint Alex? – forgatta smaragd szemeit Nick.

-          Nem.

-          Akkor?

-          Bolondnak fogsz nézni. – Csücsörített megbántottan Amy.

-          Na, mond már el! –Bökte oldalba a lányt.

-          Nem mondod el senkinek?

-          Mondtam el valaha titkodat?

-          Nem.

-          Akkor?

-          Ma reggel Erikhez mentem. Köszöntünk meg beszéltünk, csak a szokásos. Aztán… - Amy zavartan összevonta szemöldökét.

-          Aztán?

-          Megláttam egy „újoncot”. –mutatta az idéző jelet a lány. Nick felszisszent.

-          Alexnek akkor szét kell majd rúgnia néhány segget, ha magáénak akar.

-          Nem erről van szó. Az a srác… nem stimmel valami vele.

-          Nem értem. – Nézett a tükör sima vízbe Nick.

-          Fura volt. Olyan démoni volt, de valahogy… mintha más is lett volna.

-          Mi? Mi lenne, ha nem démon?

-          Nem tudom, csak egy megérzés, hogy veszélyes lehet. Márpedig a megérzéseim tartottak életben szóval most is hallgatni fogok rájuk.

-          Mindegy. Nem soká úgy is indulunk nem?

-          Igen.

-          Nem látszol boldognak tőle.

-          Félek.

-          Mitől?

-          A nagyapám és az ő apja nagyhatalmú mágusok voltak. Hatalmas erővel. Természetes, hogy létrehoztak és irányították a Sötétséget. DE én? Képes lennék megalkotni a könyvet és egy emberbe zárnyi a Fényt? Én?

-          Miért, ne lennél rá képes?- Dőlt hátra halál nyugodtan Nick.

-          Nem hiszem, hogy sikerülni fog.

-          Ugyan már! Megszöktél Dericktől,  a démonok puszipajtása lettél, ami lássuk be, nem kis fordulat. Kiszabadítottál engem… Nálad erősebb embert még nem láttam. – A szél finoman simogatta Nick és Amy arcát. A lány elmosolyodott és kövér könnyek csorogtak le az arcán. Nick ránézett.

-          Á! Á! Miért sírsz? – Döbbent meg a nimfa. Semmi bántót nem mondott Amynek.

-          Még… Soha senki nem mondta nekem, hogy erős vagyok. Jól esik, hogy bízol bennem. – Törölte le örömkönnyeit a lány.

-          Istenem. – Túrt bele sóhajtva hajába Nick. Hiába nem értett ő a lányokhoz.

Ryan körbenézett a táborban. Ezek a démonok nem is tűnnek olyan gonosznak. Talán még jobbak is, mint sajátnépe. Bár Ryan már maga sem tudta hova tartozik. A mágusok ereje megmaradt, de fizikailag démon. Démon vagy mágus? Még ő maga sem tudta.. de egy valamiben biztos volt. A küldetésében. Információkat gyűjteni. Ryan felnézett és látta, hogy egy lány nézi. Gyönyörű volt. Kék szemei csillogtak finom arcában, hosszú hullámos haja törékeny vállára és hátára omlott. Ryan felismerte a lányt. Amy. A lázadó az áruló… Derick húga, aki mostanság különösen sok gondot okozott a mágusok királyának. Derick figyelmeztette, hogy kerülje a lányt, mert bármilyen biztos is a rajta használt varázslat Amy ereje lehet, hogy felülmúlja mindenki elvárását és felismeri majd az átalakított mágust. Ryanben meghűlt a vér, ahogy látta a lány arckifejezését. Érez valamit. TUDJA. Ryan jobbnak látta, ha eltűnik. Azonnal.

Amy óvatosan bekukucskált Argon sátrába és amikor látta, hogy egyedül van akkor belépett.

-          Zavarhatlak? – kérdezte halkan a lány, mire a démonkirály felnézett és letette fehér tollu íróeszközét.

-          Persze, ülj le… - Mutatott az alacsony asztal elé.

-          Azt hiszem el kéne halasztani az utazásunkat egy héttel.

-          Mi a baj? –kérdezte összekulcsolt kezekkel.

-          Van néhány dolog, amit el szeretnék intézni. –Argon csak nézte a lányt. Próbált rájönni mi hátráltatja ezt a fontos utazást, de nem jött rá.

-          Rendben, legyen ahogy akarod. De megkérdezhetem, mit kell elintézned?

-          Ha adsz nekem három napot, úgy is megtudod. –ezzel a mondattal Amy kecsesen ki libbent a sátorból. Érezte, hogy azzal a taggal valami nem kóser. Márpedig Amy megérzései egyszer sem hagyták cserben a lányt. Le fogja leplezni azt a személyt, bármi is legyen a titka. Befutott a Nickkel közös sátrukba és lázasan kutatta a kristályokat, amiket még a könyvtárban szerzett.

-          Keresel valamit? –tette le a könyvet Nick és felült a függőágyban.

-          Segítesz nekem varázsolni? – kérdezte Amy és a magasba emelte az egyik lila kristályt.

-          Naná! –pattant ki az ágyból és csillogó szemekkel Amy mellé guggolt.

-          Fogd meg ezeket. –adta át a kristályokat, majd elővette a fekete összefoltozott bőrtáskáját. Beletett a válltáskába néhány szárított növényt, csontot és mindenfélét.

-          indulhatunk? –vett fel egy táskát Nick is.

-          Indulás!

-          Már épp kiértek volna a táborból, amikor Erik és Alex megállították őket.

-          Hová-hová? –kérdezi Erik.

-          Vadászni.

-          Túrázni. –vágták rá egyszerre. A két démon összenézett mire Amy és Nick újra megszólalt.

-          Vadászni.

-          Túrázni. –cserélték meg a sorrendet.

-          Igazából egy vadásztúrára megyünk. –Mosolyodott el Amy, hátha elhiszik neki. A két testvér azonban felvont szemöldökkel várta az igazságot, de a társaságra kínos csend telepedett.

-          Szóval… Hová is mentek? –Kérdezi Alex.

-          A hegyekbe. –válaszolta Amy és egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra farkasszemet néztek.

-          Védelem nélkül? –teszi keresztbe karjait Erik és széles terpeszbe áll, mintha ezzel vasfalat képezne.

-          Minek védelem? Erősek vagyunk. –mondták egyszerre. Amy és Nick úgy tűnik teljes összhangba voltak.

-          Oké ezt fejezzétek be, mert kezd idegesítő lenni. –borzongott meg Alex.

-          Mi van, ha Derick erre a pillanatra vár, hogy elkaphasson? –veti Amy szemére Erik. A lány nem válaszol.

-          Veletek megyünk. –Mondta Alex. A hangjában bujkáló parancsoló hangnemből Amy tudta, hogy bármit mondana, a két démon nem tágítana. Nickre nézett, aki szintén a lány válaszára várt. Amy felsóhajtott.

-          Legyen. De nem fog tetszeni. –mert előre, egyenesen a hegycsúcsa felé. Mikor meneteltek már egy ideje Amy megállt, majd körbe nézett. Letért az ösvényről. Nick szó nélkül, szívében teljes bizalommal követte a lányt.

-          Hová megyünk? –suttogta Alex fivérének.

-          Hát biztos nem Bambira vadászunk. –Indult Amy és Nick után. Amy megállt egy szirtnél, kivezetve a többieket az erdőből. Nick mellé állt.

-          És most?

-          Szerzünk hínárt és egy kis vizet. –nézett le az óceánra, mely dühösen csapódott a szikláknak abban reménykedve, hogy elpusztíthatja azokat.

-          Úgy érted…?

-          Úgy értem. –Nézett Amy Nickre, majd kezét nyújtott. A nimfa felszisszent.

-          Meg fogunk halni.

-          Dehogy halunk meg. –Nevetett fel Amy. Levette táskáját és Alexnek dobta. Nick követte a példáját.

-          Várj… mire készültök? –Kérdezi Alex, félve attól, hogy a válasz pont az lesz, amire most gondolt. Amy válla fölött Alexre nézett és mosolyodott.

-          Úszunk egyet! – mormol valamit, majd Nick és ő kék fényben ragyogtak.

-          Kész vagy? –Kérdezi fogadott öcsét, Nicket.

-          Nem…?  -Amy válaszképp felnevetett, majd leugrott.

-          Jézusom! –Nick lenézett, majd csukott szemmel ő is ugrott. Testk átengedték magukon a sziklákat és a háborgó hullámokat. Amy már lenn volt, és a sziklákból kinövő hínárokat gyűjtötte. Nick mikor már nem tudta visszatartani a lélegzetét kiengedte azt, és belenyugodott, hogy meg fog halni. Élete utolsó lélegzetfoszlányai buborékként törtek a felszín felé. Legalábbis is így hitte. Legnagyobb meglepetésében mikor levegőt vett volna… sikerült neki. A nimfa zavartan nézett körbe, le kezeire. –Hogyan? Amy varázslata… hát persze…  - Kék vízben kereste a lányt. Csak egy nagy kupac úszó hajat látott. Odaúszott hozzá, mire Amy rámosolyodott. Tüdejében az égető érzés, melyet a levegőhiány okozottnkezdett elmúlni. Megfogott egy csúszós hínárt, majd letépte. Amy megbökte Nick vállát és mutatóujjával felfelé mutatott. A nimfa bólintott, majd felúsztak a felszínre, ahol Nick megkönnyebbülve vett mély lélegzeteket. Amy kisöpörte arcába tapadó vizes haját és Nick felé fordult.

-          Na, milyen volt?

-          Azt hittem meghalok… -Amy hangosan felnevetett, majd Nick folytatta. –De utána… hihetetlen volt. Különleges. – Csillogtak zöld szemei.

-          Örülök, ha tetszett. De a következő ötletem nem fog.

-          Miért mi az? – Kérdezte félve a választól, Nick.

-          Vissza kéne mászni. –Mosolygott Amy, majd ő maga is elfintorodott.

-          Ez komoly? –Kérdezte elhűlve.

-          Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb befejezzük. – Amy elúszott a sziklákig, majd elkezdett mászni, zsebre téve a hínárokat.

-          Mellette legalább nem unatkozik az ember. –Röpke másfélóra múlva felértek a szirtre. Amy egyből a fűre feküdt, és lihegve nézte az eget. –Legközelebb, ha túrázni… megyünk… Szólj előtte egy hónappal! –Lihegte négykézláb Nick.

-          Minek? –kuncogta a lány.

-          Hogy felkészüljek! –Alex leült Amy mellé, és kihúzta a lány zsebéből a hínárt.

-          Hínár?

-          Hé! Azzal óvatosan. Még kelleni fog. –Nick felkecmergett, míg Amy Alex segítségével állt talpra.

-          És most? –Kérdezte újra Nick.

-          Most hókusz-pókusz lesz.

-          Na, végre, erre vártam. –Tapsolt izgatottan Nick. Amy és Nick kutyultak, valami trutymót Alex szavával élve. Míg a démonok fát gyűjtöttek és tűzet gyújtottak. Amy leült a pattogó tűz mellé és a trutymót, ami a hínárból és különféle szárított gyökerekből készült ráöntötte a tűzre. Amy motyogott és a tűzet ezüst szöveg fogta körbe egy síkban. A tűzben Derick arca jelent meg, mennydörgő hangjával párosulva. Amy-t kirázta a hideg.

-          Mi ez? –kérdezte érdeklődve Erik, és a tűzben járkáló Dericket figyelte.

-          Emlékszel, amit mondtam az újoncról? –kérdezi Amy a démont.

-          Igen. –ráncolta homlokát.

-          Na, most kiderül, hogy a sejtésem igaz-e.

-          Mindenki pattanó idegekkel figyelte a jelenetet, ahogy az „ újoncból” démont csinálnak, és ide küldik, hogy kiderítse a haditerveket. Mikor a kép eltűnt Amy befagyasztotta a tűzet és elindult, vissza a táborba.

-          Ha ez igaz ki kell iktatnunk. –Vicsorgott Erik.

-          Nem! Derick pont erre számit. –rázza a fejét Amy. Erik és Alex apjuk sátrába teleportáltak Amyvel és Nickkel. Amy mindent elmondott a démonkirálynak. A gyanúját, a túrát, hogyan bizonyosodott meg igazáról.

-          Azonnal el kell távolítani! – Csapott az alacsony faasztalra Argon.

-          Várj! –Szólt közbe Amy.

-          Mire?

-          Kérlek, őt hagyd rám.

-          Mit fogsz tenni vele?

-          Magam mellett tartom.

-          Nem!

-          De igen! Ő egy a népemből Argon! Egy áldozat a sok közül. Adj egy esélyt.

-          Nem.

-          Nekem is esélyt adtál, pedig én is lehetnék áruló. Bízz bennem. –hosszú csend. Amy kevés  azon személyek közé tatozott, aki nem félt felszólalni a démonkirály jelenlétében.

-          Ha egyetlen baklövése is lesz, azért mindketten fizetni fogtok!

-          Megegyeztünk. – Amy kiviharzott a sátorból és az egész tábort végig kutatta Alexszel  a nyomában. Végül a többi újoncnál találtak rá, gyakorlatozás közben. Alex odahívta magukhoz. Mikor az „újonc” meghajolt előttük Amy elindult az erdőbe, egyenesen egy tisztásra. – Kérlek, hagyj magunkra. – állt meg Amy és Alex felé fordult.

-          De…

-          Kérlek!

-          Itt leszek, ha kellek. –Nézett fenyegetően a démonná alakított mágusra.Mikor Alex felszívódott Amy leült a mezei virágok közé. Közönséges gazok voltak, de szépségüket a legnemesebb virág sem tudta volna helyettesíteni.

-          Bocsáss meg… Mi folyik itt? –kérdezte a fiú.

-          Hogy van a bátyám, Ryan? – A hibrid elsápadt, gyönyörűen kék szemi kikerekedtek.  

-          Nem tudom…

-          Gondolom tökéletes egészségnek örvend, és tovább szövögeti sötét terveit. –Tépett le egy fehér virágot Amy.

-          Honnan tudtad meg?

-          Furcsa érzés volt. Démonként láttalak, de Mágusként érzékeltelek.

-          Essünk túl rajta. –Állkapcsa megfeszült, várt a halálra.

-          Nem küldelek vissza, hogy kivégezzenek. A démonkirály pedig megengedte, hogy én döntsek felőled.

-          Megkínzol és csak azután ölsz meg?

-          Én nem Derick vagyok! –Nézett haragos tekintettel rá Amy, amitől Ryant kirázta a hideg.

-          Akkor…?

-          Mit érzel?

-          Parancsolsz?

-          Mit érzel?

-          Nem értem.

-          Haragot a bátyám iránt? Hűséget? Gyűlöletet a démonok iránt? Mit érzel?  - Ryan tisztes távolságra leült Amy mellé, és nézte a tarka virágok tengerét.

-          Volt egy tárasam, Tom. Ő… Mindenáron Derick javát akarta, de én szégyenszemre nem ezt éreztem. –Ryan elkezdett őszintén beszélni. Lehet, hogy ezek az utolsó percei, órái. Akkor már legyen őszinte. –Követtem Tomot a seregbe, mert nem volt senkim rajta kívül. Derick ide küldött engem, hogy beszivárogjak és információkat gyűjtsek. Félig…démonná tett. Amy azt illeti erősebb lettem, mint valaha. Amikor megláttam megijedtem. Tudtam, hogy feltűntem neked. Most pedig itt vagyok.

-          Sajnálom. –Amy gyűlölte, hogy Derick így bánik a néppel.

-          Ellenségek vagyunk és te sajnálsz?

-          Én nem az ellenséget látom benned.

-          Akkor mit?

-           A népem egy tagját, akit a bátyám csúnyán kihasznált és belerúgott egy utolsót, mielőtt a halálba küldte. – Amy körül a virágok megfagytak, meleg lehelete felfelé gomolygott a körülötte hirtelen lehűlt levegőben.

-          Mit sajnálsz?

-          Azt, amit a bátyám mindenkivel művel. NE utáld Dericket.

-          Tudsz róla, hogy Derick megakar ölni? –kérdezi hitetlenkedve Ryan.

-          Persze.

-          Én tényleg nem értelek. –Nézett a lányra.

-          Derick a bátyám. Jó lelkű, kedves teremtés volt… aztán maghaltak a szüleink, a nagyapánk pedig nem könnyített a helyzetünkön. Ne utáld őt. A lelke megtört.

-          Furcsa vagy.

-          De nem adom fel a reményt! A bátyám még ott van valahol abban a szörnyetegben! Mélyen.. Ott van. Ott kell lennie. –Amy jeges szívének hidege kezdte elérni Ryant. Csodálatot és szánalmat érzett a lány iránt.

-          Mit fogsz velem tenni?

-          Megkérlek, hogy csatlakozz hozzám.

-          Rendben.

-           Rendben? –Amy csodálkozott, hogy ilyen könnyen ment. Ryan pedig kimondatlanul hagyta azokat a szavakat, amiket érzett. Hála, csodálat, szánalom, tisztelet. Megakarta védeni ezt a csodálatos lényt…