21.fejezet / Démoni szerelem

Toborzás

„ Vigyél el a folyó kanyarjához, vigyél el a harcok végéhez. Mosd le bőrömről a mérget, mutasd meg, hogy legyek ismét teljes! Repülj velem ezüstszárnyakon, a feketén túl, ahol szirének énekelnek, melegíts fel a nova fényében és ejtsd le az alattunk lévő álomba. Mert csak egy repedés vagyok ebben az üvegkastélyban, alig van valami más, amit láthatnál. „

Linkin Park – Castle of glass

Kristoff és Nikol néma csendbe burkolódzva ültek az ágyon. Az aláírás túl sokat jelentett számukra. Réges-rég volt már, mikor ezzel a névvel találkoztak. Jól tudták kihez tartozik, túl jól.

-          Rosaly... - Suttogta érces hangon Nikol, mint ha bármikor megjelenhetne előtte.

-          Nem változtat a dolgokon... Ha él a vesztünkbe rohanunk.

-          Kizárt, hogy ezt Varlik szándéka. Csak is egy csapda lehet. A Fellegvárról eddig még mi sem tudtunk... Miért hadüzenetbe tenné közzé a tündék börtönét, csak csapda lehet.

-          Az lehet, sőt sanszos, de Rosaly ha ott van. Sokkal nagyobb bajunk származhat belőle, mint Varlikból.

-          Akkor indulás a Fellegvárba? – Kristoff a választ se várta még, tudta Nikolnak igaza van, ha Rosaly a poklok hercegnője Varlikal van, vesztésre állnak. Felállt a komódhoz sétált, majd egy díszes kardot vett elő a zoknik közül. – Nikol! Ideje menni...

-          Előbb sereg kell. Biztosan veszem Jane megszerezte apád seregét, de nincs időnk. Most kell kivégeznünk a poklok hercegnőjét. Most vagy soha! – Kristoff flegmán felsóhajtott, apja emlegetésére gyűlölet támadt benne.

-          Biztos, hogy apám örült Alexéknek. Sőt vígan tapsikolnak anyámmal, legalább az egyik fiúk vitte valamire.

-          Tudom, hogy nem kedveled apád miután kitagadott, de ha ez a háború hajnala ez a legkisebb gondunk.– Nikol próbálta még vigasztalni a fiú, de szükségtelen volt.

-          Édes tőled, de már rég nem érdekel apám és megrögzött ragaszkodása a törvényeihez. Boldog vagyok itt, veled! Miféle seregét terveztél?

-          Azt hiszem egy részének örülni fogsz, a másiknak kevésbé... – mondta Nikol széles fanyar vigyorral.

-          Hallgatják...

-          Most gyere csak ide, ülj le és várj meg. – Nikol kirohant a fürdőbe, hátra hagyva a kérdően bámuló démont.

Nikol vigyorogva tért vissza, kezében egy formás üvegcsével, amiben valami lilacsillám úszkált.

-          Mond, mire készülsz? – a fiú már sejtette, Nikol neki hozta azt a trutyit.

-          Gondoltam még egy lény erejét kapod tőlem. – a fiú kérdően nézett.

-          Pontosan mivé is változtatsz azzal a csillámos ízével?

-          Kapsz szárnyakat, mint az enyém. – vigyorgott a lány.

-          Szárnyakat? Szóval repülhettek veled? Fent, az égen?

-          Úgy ám! Na, akkor idd meg! Meglepően kellemes az íze.

-          Legutóbb is ezt mondtad arra a furakekszre... – mosolygott a fiú, majd megitta az üveg tartalmát.  – Meddig marad meg a hatással ennek a löttynek?

-          Ameddig akarod. – mosolygott Nikol, majd meg simította Kristoff puha tollait.

-          Ez gyors és fájdalom mentes volt! – nézett a szárnyait a fiú meglepettén.

-          Akkor mehetünk? Amilyennek gyors volt, olyan nehéz lesz vele repülnöd, angyalkám... – csúfolódott a lány.

-          Most már én magam se tudom, pontosan milyen hibrid vagyok. – nyitotta szét hatalmas fényes szárnyait Kristoff. – Indulhatunk!

-          Ha esel, elkaplak. – nyugtatta Nikol a fiút, aki válaszul grimaszolni kezdett.

-          Attól én még nem akarok leesni. De azért köszi... – Nikol kacsintva szárnyra kelt.

-          Kövess, angyalka! – Kristoff mosolyogva utánozni próbálta a lány könnyed rutinos mozdulatsorát. Kissé botladozva, imbolyogva, de elkapta a légáramlatot, ahol a lány várta.

-          Szóval ilyen repülni?! – a démon megfeledkezve mindenről, megbabonázta szelte a fellegek tengerét. Nézte, ahogy eltávolodtak a földtől, ahogy egyre messzebb keverednek attól a helytől, ahová apja száműzte őt. A pokoltól.

-          Látom élvezed. De ne feledd, meg kell szabadulnunk a pokol hercegnőjétől. – A fiú hirtelen visszatért a valóság  tragikus igazságához. Vissza kell adnia a kölcsönt a pokolnak és hercegnőjének.

-          Remélem Jane-ék sikerrel járnak, ha tényleg olyan őrzőt az a hely, bejutni még csak bejutunk, de lehet ott ragadunk.

-          Emiatt ne is aggódj kiváló tervem és csapatom van... Már csak össze kell szedni a tagjait. - azzal a lány lebukott a fellegek közül, fehérbőrét szinte simogatta a bársonyos, nedves felhő. Kristoff ismét utánozni próbálta az angyalt, de most nem teljesen sikeredett. Elvesztette egyensúlyát megpördült a levegőben, majd egy felhő közepét átszakítva sikerült helybe maradnia. Hajából apró vízcseppek folytak vállára, ami megcsillant a nap meleg narancssárga fényében. – Minden rendben? – nézett az alatta szárnyaló démonra Nikol.

-          Igen, de legközelebbi landolást szeretném egyben megúszni. Nem lenne kellemes eljátszani ezt a föld szikláival. – kiáltott fel a lánynak.

-          Várj, lejjebb ereszkedik hozzád!

-          Oké, majd segíts a landolásba...

-          Milyen landolás, még csak a most került látótávolságba a cél. – ereszkedett Kristoff mellé a lány. De mire befejezte mondták feltűnt neki, amiről a fiú beszélt. Egy csúcsos templomtorony bújt meg a fellegek közt. Nikol gyorsan elkapta a fiú kezét és fellibbentek.

-          Na, gyere húzzunk bele a nap lassan délre áll. És mi még nem szedtük össze az embereket, akik kellenek.

-          Akkor gyorsítsunk, de ha ennek az egésznek vége megtanítasz ezekkel normálisan repülni. –mutatott fel a hatalmas fekete tollakra a fiú.

-          Ezt megbeszéltük. – nevetett fel az angyal. – Lassan meg is érkezünk, kezdj el ereszkedik, jobb ha nem engem utánozol, világéletemben élesek voltak a kanyarjaim. Ajánlom azt a kis mezőt.

-          Hát nem tudom te mit tartasz mezőnek, de az az én repülési technikámmal egy kutyaház teteje.

-          Csak próbál meg. Innen akkora, de ne feledd 244 méter magasban repülünk.

-          Egy ne emlegesd a magasságot, mert leszédülök innen. Kettő, mond, hogy nem tudod, pontosan milyen magasban vagyunk... – szorította össze fogait.

-          Igen pontosan tudom milyen magasban vagyunk, elvégre pár száz év tapasztalata már bennem van. – Kristoff kérdően nézett a lányra, majd közelebb szállt a földhöz. A démont szinte a föld magához rántotta, lábai karcolták a selymes zöld füvet, majd a következő pillanatban a fiú átbukfencezett a mező tarka virágai között. Pislogva nézett a mellette talpra érkező Nikolra.

-          Tudod, ez már hencegés. Még csak hangja se volt, ahogy leszálltál. – porolta le magát a Kristoff.

-          Mondtam, több év tapasztalata. – a démon lassan átkarolta szerelmét, majd egy puha puszit nyomott a lány arcára. – És most merre?

-          Mi sehova, ők jönnek hozzánk. – Nikol felnézett a fehér fellegek között bujkáló angyalokra.

-          Most már értem mire céloztál, amikor azt mondtad lesz valami, ami nem fog tetszeni. – morogta a démon és gyilkos tekintettel nézegetni kezdte a széles vigyorú Kevint. – Mint, ha legutóbb nem küldted volna el a francba.

-          Egy háború bontakozik ki lassan körülöttünk, szerintem még a legidegesítőbb katona is katona.–érintette meg a hibrid széles vállát. – viseld el a kedvemért, ha túléli a harcot, tőlem kicsinálhatod.

-          Ez látod, tetszik. Na, akkor indulhatunk is! – fordult meg a fiú.

-          Még nem indulunk... Várjuk a néped azon részét, melyet kitagadtak.

-          Honnan ismersz, te ilyen démonokat?

-          Szerintem jobb, ha ezt nem tudod. –grimaszolt Nikol. Kristoff kémlelni kezdte a fűrejtekeit. A mezőt fekete füst töltötte be. Majd a füst lassan alakot öltött. A fiú számára. Idegen démonok néztek vissza.

-          Kitalálom, neked valami démon fétised van...

-          Tévedsz, csak az egyikkel jártam.

-          Uram! – vették körbe a démonok Kristoffot.

-          Megbántuk a bűneink, beszéljen apjával! Kérem!

-          Ha beszélő viszonyba lennénk, szíves örömet megtenném. – morogta zsémbesen.

-          Most már indulhatunk. Itt mindenki tudja az útitervet? - a tömeg bólogatni kezdett. – Akkor angyalok szárnyra, démonok teleportáljatok. Megtámadjuk a Fellegvárat. Elkell intéznünk valakit. Kristoff, gyere repülve kicsit idő igényesebb.

-          Honnan tudják hol van a vár? Egyáltalán te honnan tudod?

-          Nem vagyok rá büszkék, de kihallgatták Jane gondolatait, mikor eszméletlen volt. De, most induljunk... Hosszú az út még. – Kristoff alig láthatóan bólintott, és nehézkesen az égben emelkedett. A felhők rejtekében haladva a feszfeszültség lassan tapinthatóvá vált. Kristoff a kard markolatát szorongtatta, ujjbegyei belefehéredtek. Nikol idegesen és bosszúvággyal haladt egyre messzebbre. Senki sem szólt senkihez, a cél túl nagy volt.

-          Lassan ideje leereszkedni. – mondta a lány, majd zuhanni kezdett. A démon követte kedvesét, bár a mozdulatai finomabban voltak, nem akarta lefejelni a hatalmas sziklákat. A várat egy tenger vette körül. Hatalmas hegyes sziklákkal, amik az égben kapaszkodva simogatták a felhők puha hasát. A vár sötét és régies volt. Rozsdás rácsain dús borostyán futott fel. A parton hatalmas fenyők és nyírfák rejteket adtak. Az épület körül farkasok és emberek sétáltak, kezükben éles és veszélyes fegyverekkel. A csapat az egyik kevésbé figyelt szinten landolt. Az ott tartózkodó őröket könnyed mozdulattal a tenger hullámainak adták. Nikol felállt az egyik sziklára és mosolyogva nézte a csapatát.

-          A tervet mindenki tudja, fogjátok a fáklyákat... Ideje visszaküldeni a pokolba azt a nőt. – az angyalok magasba emelték a lángot, majd áttörték az erkély ajtót utat engedve a reménynek és a halálnak.

-          A démonok?

-          Ők visznek ki minket... De most indulás, küldjük vissza a pokolba drága kényszerített mennyasszonyod.

-          Ő soha nem volt és soha nem is lesz a mennyasszonyom… Apám emiatt tagadatott ki… Így miattam nincs béke.

-          Ha ő vele számolunk, mindenki nyer. Most gyere, nálam jobban senki se akarja kinyírni azt a ribancot.