Könnyek közt
„Ami mögöttünk van, és ami előttünk van, mind nagyon kicsiny dolgok ahhoz képest, ami bennünk van. „
- Ralph Waldo Emerson –
A két nap alatt Raven teljesen bevackolta magát, és kizárta a világot. Noah és Sharon próbálkoztak kapcsolatot kezdeményezni a lánnyal, de ő csak Peterrel volt hajlandó kommunikálni. A lány csak esténként merészkedett ki a szobából mikor már tudta, csak a férfi van ott. Raven apja által jól ismerte a negyvenes évei felé bandukoló Petert. Mikor Jason elhozta őt ide, hogy meglessék édesapjukat munka közben, lassacskán Petert is megszerette, aki gyakran ajándékozta meg apróságokkal.
A lány kilépett a szobából, melynek falai üvegből voltak és csak egy vastag bordó függöny takarta el a helyet a kíváncsi szemek elől. Felnézett és ámulva nézte a narancs- és rózsaszínű eget. Az üvegház tiszta üvegén ezerszínű volt az utolsó napsugár. Ravent szinte megbabonázta, ahogy megtört a fény és áttört a növények levelein, ágain.
- Gyönyörű, igaz? – sétált mellé zsebre dugott kezekkel Peter. Szőke hajában alig látszottak az ősz hajszálak, de tagadhatatlanul ott voltak. Hiába, a kor rajta is meglátszott. Raven ekkor újra rájött mennyire utálja az időt. Kegyetlenül elmúlik és nincs vissza út.
- Gyere, segíts nekem. – bökte oldalba játékosan a lányt és egy hatalmas, üres, fekete balkonládát nyújtott Ravennek. A lány elfogadta és mosolyogva követte Petert. Eszébe jutottak a régi idők, mikor még szeretett ide járni. Mikor még ez volt a menedéke. De aztán minden megváltozott…mostanra a lánynak ez földi pokol.
- Mit kezdesz velük? – biccentett Raven a két ládára, amit Peter vitt.
- Rozmaringot és levendulát ültetünk bele. – indult el a kis kikövezett ösvények egyikén a növények közt. Raven ráérősen ment utána. a hatalmas levelek…a sok zöld. Úgy érezte, mintha itt az idő megállt volna. Mintha még mindég az a mosolygós kislány lenne,aki imádott itt táncikálni és bújócskázni a testvérével. A nagyra nőtt növények valahogy biztonságérzetet nyújtottak a lánynak. Nyugalmat, amit nem lehet megfizetni. Ez volt a pokolban az egyetlen hely, amely még tiszta maradt és sértetlen a lány szívében. Kilépett a majd, három méteres bejáraton és követte Petert. A zöld fű a távolba vezette Raven tekintetét, az erdő és a búzamező felé. Peter elvette tőle a ládát és követte a lány tekintetét.
- Hogy lehet valamit egyszerre gyűlölni és szeretni is?
- Néha én is így érzek. Szeretem, mert itt szabad lehetek…de a rossz emlékek megkeserítik ezt a paradicsomot. – tette le a ládát Peter. Az arcáról azt lehetett leolvasni hogy belefáradt. Belefáradt csak a rosszat látni. Belefáradt csak a jót látni. Ezt a lány pontosan megértette. A rossz emlékek bemocskolják a szépet.
- Tiszta lappal kellene indítani? – kérdezte kissé elveszve a lány, mert nem tudta, hogyan érezzen e hely iránt. Szeresse, mert imádta? Vagy gyűlölje, mert itt árulta el őt és a családját a saját „fajtája”?
- Képes vagy megbocsájtani? – adott a lány kezébe egy kis lapátot Peter. Világosbarna szemei a lányt fürkészték.
- A helynek igen…de az embereknek nem. – térdelt le a láda mellé Raven. Szőke haját hátra söpört, hogy ne legyen útban az ültetésnél.
***
- Noah felesleges. Most sem lesz kint. – sóhajtott Sharon, mikor a fiú befordult az üvegház oldalán. Noah megtorpant és a lány beleütközött széles hátába.
- Á! Nem tudsz…
- Css! – fogta be a lány száját.
- Hmm…mmmm! – próbált ellenkezni Sharon sikertelenül.
- Maradj már, nem akarom elijeszteni. – suttogta Noah és Ravenre nézett. Elmosolyodott, mikor az elveszettnek tűnt lány hirtelen hangosan elnevette magát. Csilingelő kacaja megmozgatta a fiú bensőjét. A lány ajkai elé tette földes kezét és tovább kuncogott Peterrel együtt. Noah leült a földre és csak nézte. Nem szólt semmit csak gyönyörködött abban az angyalban, aki bearanyozza a napjait, mikor láthatja.
- A kukkolás undorító. – fintorodott el Sharon és leült Noah mellé. Unalmában piszkálni kezdte az egyik fűcsomót.
- Mióta itt van, nem álmodom vele. – suttogta halkan a fiú. A csalódottságot Sharon még így is kihallotta szavaiból. Tudta, hogy Raven szinte az öngyilkosságtól mentette meg Noaht csak azzal, hogy létezik. Sharon azt is tudta Noah mennyire érzékeny, bármennyire is mutatja az erős nagyfiút kívül.
***
Raven lódobogást hallott. Megfordult és felállt Peterrel együtt. A lovas eszeveszetten hajtott feléjük. Mikor megállt, szinte lepattant a lóról.
- Simon. – lehelte halkan és nem akart hinni a szemének. Amikor meglátta Ravent megtorpant egy pillanatra és csak nézte, majd elindult. Eldobta a kardját és futásnak eredt. Fekete köpenye lobogott mögötte. Raven is elindult. Raven és Simon szinte összeütköztek. Olyan szorosan ölelték egymást, hogy a mindketten alig kaptak levegőt. Simon sokkal magasabb és izmosabb lett, mióta Raven utoljára látta, de még mindig ott volt az a Simon, akit ismert és szeretett.
Raven úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle. Simon csak simogatta a lány selymes haját és vékony kis hátát. A lány halk zokogásban tört ki és könnyes arcát Simon villába fúrta. Mennyiszer kívánta, hogy csak még egyszer…csak még egyszer utoljára láthassa a szeretteit. Ugyan nem volt itt mindenki, de Simon itt volt. Élt és itt volt. Azok a szelíd zöld szemek, a mindig zilált világosbarna haj. Igen. Simon volt az. A lány el sem merte hinni. Mindketten egymásba kapaszkodtak.
- Tudtam, hogy életben vagy. Éreztem. – csókolta meg a lány homlokát és két nagy kezébe vette a lány orcáját. Összeért mindkettejük homloka. Simon megengedte magának, hogy viharos érzelmei eluralkodjanak rajta is. Könnyeit hagyta végigcsorogni arcán.
- Azt hittem meghaltál. – csuklott el a hangja a sírástól. Raven lila szemei még mindég könnyben úsztak és hitetlenkedve érintette meg Simon mellkasát, hogy érezze az erős szív dobbanásait.
- Itt vagyok. Már nincs semmi baj. – ölelte át a zokogástól remegő lányt.
Noah épp megindult volna, de Peter megragadta a vállát.
- Ne most.
- Ki Simon Ravennek? - kérdezte telepatikusan Noah.
- Ősidők óta ismerik egymást. Régen is szétválaszthatatlanok voltak. Simon teljesen összetört és rögeszmésen kereste Ravent…de úgy látszik nem hiába. – üzent vissza Peter.
- Menjünk. – terelgette el Noaht. Sharon.
***
Peter behívta Ravent és Simont. Leültette őket az irodájában lévő kerek kis asztalhoz.
- Jason a lelkemre kötötte, hogy védjelek meg. Nem tudtam merre vagy. Nem akartam elhinni, hogy nem vagy többé. Jason halála után…kerestelek, de nem találtalak. Aztán kiszabadultam. Vissza akartam menni érted, de senki nem akart az oldalamra állni. Egyedül pedig nem győzhettem. Telepatikusan nem értelek el. Féltem.
- Egy éve szabadultam az emberektől egy lázadáskor. Sebesülten talált rám egy ember. Az öreg asszony kedves volt hozzám. Befogadott, ápolt és etetett. Nem minden ember gonosz. – mesélt Raven is.
- Hallottam nem akarsz itt maradni. – ráncolta a homlokát Simon és megfogta a lány kicsiny kezeit.
- Itt árulták el a családunkat Simon. Képtelen vagyok megbízni az itteni emberekben. Nem megy.
- Jó, de hová akarsz menni? Az emberekhez?
Peter is leült és három csésze teát tett le a kis asztalra. Nem szólt semmit csak hallgatta a beszélgetést, reménykedve, hogy Simon majd egy kicsit megszelídíti Raven vasakaratát.
- Nem messze van itt egy falu, ahol a néni lakik,aki gondomat viselte. Meg akarom neki hálálni, ezért én akarok vele törődni. Már nincs élő rokona.
- De ott az emberek rád találtak. – csóválta a fejét Simon.
- Elég jól értesült vagy. – pillantott Peterre a lány, aki megvonta a vállát.
- Kössünk alkut. Meglátogathatod az idős hölgyet. Társasággal. Velem vagy Peterrel. De itt kell laknod.
- De én..
- Csak itt tudlak biztonságban tudni. Még csak most kaptalak vissza. Nem akarlak szem elől veszíteni. – szorította meg a lány kezeit Simon. Az elmúlt évek lassú folyása őt is megviselte.
- Rendben. De akkor itt maradhatok Peterrel és senki mást nem fogsz rám erőltetni.
Simon tiltakozásra nyitotta a száját, de be is csukta. Ameddig Peter szemmel tarthatja a lányt és Raven itt van a közelben Simon nem fog vitatkozni. Az lesz, amit a lány akar.
- Rendben.
- Hé és mi lesz a vendég szobámmal? – tette le a csészét Peter. Mindketten oda kapták a fejüket. – Csak vicceltem. – mosolyodott el. Simon hangosan fújtatott egyet, Raven pedig forgatta szemeit.
***
Sharon bevezette Noaht az irodájába. A fiú levágta magát az egyik kényelmes fekete fotelba, és homlokráncolva gondolkozott. Sharon leült a vele szembeni fotelba.
- Ki Raven? – kérdezte a lány néhány perc csend után. Noah értetlenkedve nézett fel.
- Ezt hogy érted?
- Gondolj bele: Simon és Raven nem csak ismerik egymást. Komoly kapocs fűzi őket össze. Az nem tudom, hogy mi az összefüggés, de ez eddig biztos. Raven pedig eddig csak Petert engedte közel magához, szóval őt is régóta ismerheti. És akkor még ott van az a kijelentés, hogy ő valami olyat, tud, ami a javunkra válhat az emberekkel szemben. Szóval…kicsoda Raven valójában? – tette fel a kérdést újra Sharon.
- Jogos. Kérdezzük meg Petert. – ugrott fel a helyéről Noah feltüzelve.
- Elfelejted, hogy ott most csak zavarnánk. – sóhajtott lemondóan Sharon. Noah leroskadt a fotelbe és kínjában beletúrt fekete hajába.
- Mi van Simon és Raven között? – láthatóan ez zavarta a legjobban.
- Úgy nézek én ki mint egy jósló, aszott cigányasszony? Miért mindig tőlem kérdezel ilyeneket? Annyit tudok, mint te. – vett ki szekrényből két poharat és egy teli whisky-s üveget, visszaült és töltött maguknak.
- Nem tudom csak gondoltam női szemmel többet látsz, mint én.
- Túl becsülöd a női szemet. Ha ismerném Ravent talán tudnék választ adni neked, de így…
- Meg kéne kérdezni Petert. – elmélkedett Noah. Felállt és kinyitotta az ablakot, majd elvett egy könyvet Sharon asztaláról. A hűs esti levegő betört a szobába, felfrissítve az állott levegőt.
- Szerinted mondana bármit is? – kérdezte Sharon kételkedve.
- Próbálkozni lehet nem? – válaszolt kérdéssel Noah. Nem adta fel. Meg akarta ismerni Ravent. Megtudni, hogy ki a lány valójában. Noah elveszetten nézte az olvadó jeget a poharában. Sharon épp felpillantott mikor Logan feje bukkant fel az ablakban. A lány szemei kikerekedtek a meglepetéstől, felpattant szinte oda szaladt az ablakhoz. A lány fogta és bevágta az ablakot, de úgy, hogy Logan feje koppant az üvegen. A lány elhúzta a száját és behúzta a függönyt. Noah meglepetten nézte a lányt. A harmadik emeleten volt az irodája. Remélte Logan nem esett túl nagyot.
- Szerintem ne igyál többet. – heccelte a lányt. Mindketten jól bírták az alkoholt, szóval Naohban meg sem fordult a gondolat, hogy esetleg Sharonnak túl sok volt az az egy korty pia.
- Ha-ha. Marha vicces vagy. – fintorgott Sharon. Felfogta fekete haját, és visszaült a fotelba, mintha mi sem történt volna.
- Na jó, én megyek. – biccentett Noah és még egy utolsót húzott a whisky-s üvegből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése