Rabságban
- Alex. - szólt halkan Jane.
- Igen?
- El tudnál vinni a fellegvárba? – kérdezte halkan a lány. Nem akart még gondolni sem arra a helyre. Arra a szenvedésre. De ő már jó helyen van a démon mellett, viszont még mindég vannak olyanok, akik ott szenvednek.
- Nem viszlek oda. – fordította el a fejét.
- Kérlek! Te mit tennél, ha te néped szenvedne ott? – kérdezte a lány és felült az ágyban Alex mellett.
- Sereget szervezek neked Jane. Nem akarom, hogy fegyvert fogj! – fordult vissza dühösen a démon. Megenyhült mikor a lányra nézett és kezei közé vette a lány arcát. – Nem szenvedtél már eleget? – döntötte fájdalmasan homlokát a lányénak.
- Ők az enyéim Alex. Nem akarom, hogy más mentse meg őket. Nekem kellett volna...megakadályoznom ezt az egészet.
- Nem! Még gyerek voltál! – állt fel és nyúzottan végig húzta kezeit arcán. Bánatosan megállt a lánnyal szemben. – Nekem kellett volna téged megóvnom.
- Akkor még nem ismertél. – nézett le a földre Jane és lehunyta szemeit. Maga előtt látta Adamet, aki meg akarta óvni és meghalt. Egyszerűen...eltűnt erről a világról.
- Meg kellett volna keresselek és megvédeni téged!
- Nem akarom, hogy megvédj! Nem vagyok egy tehetetlen gyerek! Már nem! Szóval ne kezelj úgy! – sétált ki dühtől fűtve Jane és becsapta maga mögött az ajtót. Lesétált a lépcsőn és elkezdte felderíteni ezt a hatalmas helyet. Kisétált a nagy bejárati ajtón. A nap sugarai elvakították Jane-t. A lány elámult, mikor meglátta a kertet. A hosszú út, mely előtte terpeszkedett körül volt véve hatalmas és öreg fákkal. Terebélyes lombjaik árnyékot vetettek a hosszú útra, melynek első látásra úgy tűnt nincs is vége.
- Gyönyörű, igaz? – Jane összerezzent a mély hangra, mely a háta mögül megszólította. Megfordult és Alex apját pillantotta meg. Fakó kék szemei lenéztek a lányra.
- Igen. A mi kertünk is hasonló volt. – mosolygott a lány. Emlékezett mikor Adam kézen fogta Nicket és mindketten őt várták a hasonló út végén. Tavasszal minden gyönyörűen virágba borult.
- Sétáljunk egyet. – nyújtotta a karját a férfi. Jane fülei megrezzentek és boldogan felnézett a démonra. Mikor Alex bemutatta őt a szüleinek a férfi rideg volt. Távolságtartó. Távoli. De most kedves és nyitott volt.
- Rendben. – karolt bele a lány. Felnéztek a vaskos ágokra és a világoszöld levelekre, melyeken néhol áttört a vakító napfény.
- Mit szeretsz Alexben? – kérdezte hirtelen a démon és lenézett a tündére.
- Mellette tudom, hogy biztonságban vagyok. Tudom, hogy soha nem árulna el. Benne bízhatok. Őszinte és mindig kimondja amit gondol. Udvarias. Kedves és figyelmes. Szeret engem. Kevés emberben tudok feltétlen megbízni...de ő azon kevesek közé tartozik, akikben megbízom.
- Tényleg ilyen. Bár tud nagyon távolságtartó is lenni. – bólogatott a férfi.
- Összekaptam vele. – biggyesztette le ajkait a lány. Máris megbánta, hogy úgy leüvöltötte a fejét és ott hagyta.
- Mi történt?
- Azt mondta nem akar elvinni harcolni. Én egészéletemben harcoltam. Adam a bátyám akkor halt meg amikor védeni akart engem. Azt akarom, hogy megértse én meg tudom védeni magamat. Hogy már nem az a gyenge kislány vagyok, aki voltam. Varrick legyen bármilyen kegyetlen...ő is a testvérem. De mindennek van egy határa. A versengése nem mehet a népem rovására. Nem akarom, hogy Alex vívja meg az én harcomat. Nem akarom a háttérből úgy irányítani, mint egy bábút. Harcolni akarok.
- Szeret téged. És régóta kereste a párját. Végre megtalált. A mi népünknél az a szokás, hogy a férfi harcol a párjáért. Megvédünk benneteket. Értsd meg őt is. – simogatta meg a fejét gyengéden a démon és szembe fordult vele.
- Tudja...Alex igazán szerencsés. – mosolyodott el a tünde is, amikor épp megjelent az emlegetett személy. A démonkirály kacsintott egyet a lánynak és köddé vált.
- Mindenhol kerestelek. – ért oda ziláltan Alex. Kék szemeiben zavart tengerként kavarogtak az érzelmek.
- Ne haragudj, hogy leordítottam a fejedet csak..- a démon szorosan magához húzta a lányt és nem eresztette.
- Nehéz életed volt. Csak azt akarom, hogy mellettem biztonságban érezd magad és többé semmi bajod ne legyen. És tudom, hogy nem védhetlek meg mindentől, de megpróbálom.
- Ne haragudj. Én a harchoz vagyok hozzászokva. Nrm ahhoz, hogy megvédenek.
- Nem értek egyet veled, de elviszlek a fellegvárba. – motyogta Alex. Jane felnézett rá és elmosolyodott.
- Köszönöm. – Alex átkarolta a lány kicsiny vállát és felkísérte a szobájába.
- Készülj el. Addig én , hogy a hadsereg azonnal készüljön fel és legyen indulásra kész.
- Jó. – bólintott a tünde és figyelte ahogy a férje kimegy az ajtón. Komótosan felvette a testhez simuló ruháját és elrejtett alatta néhány kést. Két kardot a hátára erősített és leült az ágyra. Mikor Alex vissza tért ő már ott várta. A férfi megtorpant és áhítattal, vággyal nézett végig a lányon. Kiadtam a parancsot. – végül a démon vörös szemei vissza vándoroltak a tünde gyönyörű kék szemeihez. – Még meggondolhatod magad. – mordult fel a démon, mint egy zsémbes öreg.
- Tudod, hogy nem fogom. – mosolyodott el a lány és átkarolta a démon nyakát. Alex szorosan ölelte a lányt és el teleportált vele. Jane azonnal leguggolt a bokrok közé és onnan kémlelte körbe a terepet. A szelíd és gyengéd feleség szerepét hamar levetkőzte. Alex mellé simult és amikor mozgást érzékelt Janet a háta mögé tuszkolta. Hirtelen Nikollal, Kristoffal és egy kisebb sereggel találták szembe magukat. A hibrid épp megszólalt volna, de ekkor a démonsereg is megjelent és még a szava is elakadt.
- Mit kerestek itt? – kérdezte fojtott hangon Nikol.
- Van egy tervem. Úgy behatolni a fellegvárba, ahogy ti akartok az nem fog menni. – lépett elő Jane a démon háta mögül.
- Van terved? – vonta fel a szemöldökét Alex.
- Nem majd csak úgy beugrok a fellegvárba és bulizok az őrökkel. – forgatta a szemeit Jane.
- Mi a terv? – kérdezte feszengve Nikol.
- Beosonok a fellegvárba. Tulajdonképpen elfogatom magam. És amikor bejutok pár óra alatt lázadást szítok. Mikor a legnagyobb a káosz akkor telepatikusan üzenek majd Nikolnak és ti betörtök a sereggel.
- Biztos nem!
- Csak így van esélyünk Alex!
- Igaza van ez túl veszélyes! – sziszegte Nikol.
- Amint mondtam. Ha csak így lerohannánk a fellegvárat semmi esélyünk nem lenne. Ha viszont káosz idején rontotok rájuk akkor miénk a győzelem. Négy évvel ez előtt ez majdnem sikerült és akkor nem volt segítségünk. Most van egy hadseregünk. A feldühödt embertömeg eltökéltsége a legveszélyesebb. Gondoljatok bele! – érvelt jogosan Jane. Csönd támadt. Mindenki végig gondolta az ötletet.
- Rendben. – mondta Nikol és smaragdzöld szemei Alexre tévedtek.
- Nem! – makacskodott a démon. Kristoff észrevétlenül a háta mögé osont és leütötte testvérét. Jane felsikkantott és szája elé kapta a kezét. Odaszaladt az eszméletlen démonhoz és megérintette a hátát.
- Ezt feltétlen muszáj volt? – ripakodott rá Nikolékra.
- Nézd. Mi sem szívesen küldünk be oda egyedül, de az fix, hogy a tesóm nem engedne be és így bukjuk az egész tervet. Menj míg nem ébred fel és csináljuk. – vonta elő kardját Kristoff. Jane bólintott és futni kezdett afelé a hely felé, ahonnan mindég is menekülni vágyott. Kilépett a ködös erdőből és elkezdett mászni az egyik sziklán. Minden porcikája azt súgta, hogy most azonnal forduljon vissza és meneküljön innen, de tudta, ha ezt most megteszi elbukják a tervet és lehet, hogy nem lesz legközelebb. Felhúzta magát és körbe nézett. Két katonát látott. Kúszni kezdett a földön és mikor észrevétlenül eljutott a magas falig elővonta a kardját. Megérintette a hideg kőfalat és keze lilán felizzot. A fal fekete hamuvá vált és a lány már bent is volt. Halkan végigfutott az udvaron, a bejáratig ahol megtorpant. Lehet, hogy a falon csak két őrszem volt, de itt legalább tizenöten voltak. A lány fogott egy dobókést és kettő őrnek a fejébe beleállt a fegyver. Azok szinte hangtalanul úgy rogytak össze, mint a rongybabák. A többi riadtan nézett körbe, de a lány elbújt az egyik magasba törő oszlop mögé.
- Riadót! – fordultak meg. A lány kihasználta az alkalmat és legalább négyet lekaszabolt. Olyan gyorsan mozgott, hogy az őrök csak egy csíkot láttak.
- Elkapni! – Jane elmetszette a hangoskodó torkát. Épp jött volna a következő áldozata mikor valaki félresöpörte és olyan erővel a falnak repítette, hogy az behorpadt a lány teste mögött. Jane fájdalmasan felnyögött, de már talpon is volt. Teljesen lefagyott. Nem más állt vele szemben, mint Varrick.
- Lám, lám. Hát eljöttél, kedves húgom. – tárta szét színpadiasan mindkét karját.
- Varrick. – vicsorogta a lány. Jane tudta, hogy gyorsaságban nem győzheti le fattyú bátyját.
- Nikol. Nem fogok tudni szólni. Pontosan másfél óra múlva támadjatok. Ne hamarabb és ne később. Bármi történjék is. – üzente a lány és eldobta fegyverét.
- Engedelmes vagy. Ez új. – mosolygott Varrick.
- Rohadj meg. – köpött a férfi elé Jane.
- Vigyétek. A cellád még mindég vár, drága húgom. Janet két oldalról közre fogták és elhurcolták. A cellák mögött a régi foglyok meglepődve néztek a lány után. Kivétel nélkül mindenki megértette Jane telepatikus üzenetét.
- Lázadjatok. Van egy sereg odakinn, ami a mi oldalunkon áll. Ezúttal...mindannyian szabadok leszünk! Jane terve tökéletes volt. Egyóra múlva a rabokat egy légtérbe engedik. Ha tömegesen lázadni fognak azt idő leverni. És akkor...Nikolék támadni fognak.
- Részesítsétek a húgomat különleges bánásmódban. Tanulja meg végre hol a helye. – húzta ördögi mosolyra a száját Varrick és elsétált. Helyére egy korbáccsal felszerelt őr lépett. Jane kezein már rajta is voltak a láncok. A lány újra rab volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése