2016. június 27., hétfő

24. fejezet / Démoni szerelem

A vég kezdete 

Vége



Jane:

Az egyik őr bedobott a régi cellámba. Sosem hittem, hogy újra itt leszek, ezen rácsok közt. A fogamat csikorgatva néztem Varrickra, aki diadalmas mosolyt villantott felém és az ajtó bezárult,majd néhány pillanattal később ki is nyílt. Négy őr lépett be rajta, kettőnél láncok voltak. Emlékeztem erre a fülsiketítően utálatos hangra. Mindenre emlékeztem. Tudtam mi fog következni, mégis veszett kutyaként küzdöttem ellene. De sok lúd disznót győz, a négy őr túl sok volt úgy, hogy a cella minden erőmet elszívja. Elmés egy találmány. Végül ki lettem kötve a falhoz és a padlóhoz is. Varrick pedig végignézte. Élvezettel. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Akár csak régen. Nem jön senki. Egyedül vagyok vele ebben a cellában. Rettegtem. Varrick felemelte a kezét és az őrök meghajolva kihátráltak a cellámból. Ő leguggolt hozzám és megfogta arcomat nagy és nyirkos kezével.
-          Ezúttal nem követem el ugyanazt a hibát. A démonnal együtt küldelek máglyára, hadd égjetek. – mosolygott, mire szembe köptem. El akartam hinni, hogy tudok neki még egy esélyt adni. El akartam hinni, hogy még számára is van remény. De valójában…mindvégig gyűlöltem őt, amiért szüleim halála után megölte a bátyánkat Adam-et, csak azért, hogy ő ülhessen azon az átkozott trónon. Gyűlöltem, mert üldözöttekké váltunk Nick-el, mert foglyul ejtett ezen a helyen. Valójában…ő az egyetlen lény, aki el tudta érni nálam, hogy szívből gyűlöljem. Lassan letörölte arcáról a nyálamat és feláll, majd egy szó nélkül elhagyta a cellámat. És ez volt az igazán ijesztő. Semmi csípős megjegyzés, vagy verés. Mire készül? Alex? Őt akarja? Azt mondta őt is velem együtt megöli. Mi lesz, ha tényleg megteszi? Mibe kevertem őt? Istenem…én vagyok a legrosszabb. Már hallottam a csata zajait. Tompán, de hallottam. A kiáltásokat és a fém csattanását. A susogó mágia hangját. Alex…kérlek…éld túl. Kérlek. A rabok suttogni kezdtek. Ahogy megmozdultak a láncok csörgése egyre hangosabb lett. Mocskos kezek tapadtak a rácsos ajtóra. Reménytelen, fénytelen szempárok jelentek meg. Most. Most kell lázadást szítani. Míg zavar van és az őrök nincsenek a helyükön. Egy hatalmas, torokból való üvöltés mennydörgése rázta meg a folyosót. A testem rezonált erre a hangra. Éreztem a tulajdonosának a haragját és a kétségbeesettségét.
-          Alex…- leheltem a rácsnak és ujjaim rátapadtak a rozsdás rácsra. Moccanni is alig bírtam ez a cella úgy elszívta az erőmet. Hogy tudnék így lázadást szítani, hogy az emberek mellénk álljanak? Nagy nehezen a cella másik oldalához másztam és átnyúltam a másik szobába. Egy férfi nézett rám. Nem láttam a szemében semmit. Fekete szeme beleolvadt a cella árnyékába.
-          Segíts. Ki kell jutnunk innen. – leheltem., majd felsegítettem magamat a földről. Ironikusan felhorkant és elfordította a fejét.
-          Én egyszer már kijutottam innen. Sikerülhet. Most kell kitörni, míg az őrök nem figyelnek. – próbálkoztam mind hiába. Mintha a falnak beszéltem volna. Hát persze. Ő már egy kiképzett harcos. Csak a feletteseinek a parancsát hallja meg.
-          A lánynak igaza van! – szólalt meg a velem szembeni cella lakosa. Nem sokkal lehetett idősebb nálam a srác. Az ő szavára néhányan felkapták a fejüket és egy pillanatra még talán a remény tüzének a kis szikráit is láttam a szemükben. Alex újból felkiáltott, de most már közelebbről hallottam a hangját.
-          Van segítségünk is! Egy egész démonhorda áll mellettünk. – szóltam közbe.
-          Ki vagy te? – kérdezte gyanúsan a másik szomszédom.
-          A kulcs a szabadságotokhoz. De csak úgy, ha mellém álltok.
-          Mit tudnál tenni? A lábadon is alig állsz. – mondta lenézően az előbbi fickó, aki oda se bagózott rám.
-          Hiszek. És nekem ennyi elég. Ki akarok innen jutni. Egyszer már megtettem. Lehetséges. Te lehet, hogy itt akarsz megrohadni de én nem!
-          Mit tudsz te?! – rontott a cellának, mire én is nekivágódtam. Piszkos arcunkat csupán néhány centi választotta el.
-          Én is voltam a te cipődben! Csak én nem adtam fel. Gyávák vagytok, ha most nem álltok fel és harcoltok! – tápászkodtam fel és megálltam a cella közepén. – Én kijutok innen. A kérdés az, hogy velem tartotok-e?! Itt maradtok, gyáván ebbe a ketrecbe zárva…vagy velem jöttök és harcoltok a szabadságért! Ti  fogtok választani. – az emberek pusmogni kezdtek, majd a szembe szomszédom átvette a rabok gondolatainak közvetítésének szerepét.
-          És mi a terved? Hogy jutunk ki?
Elmosolyodtam és körbe fordultam. Az összes szempár engem nézett. Legalábbis azok igen, akik láttak. A többieknek, akik messzebb voltak, kénytelenek voltak beérni a hangommal.
-          Csapjatok zajt. Olyan nagyot amekkorát csak tudtok.  Felvettem egy követ a fal tövéből és hozzá dobtam a rácsnak. Újra meg újra. A többiek amit csak találtak a rácsokhoz emelték és elkezdtek zajt csapni. Végül négy démon nézett be a cellákhoz és nyomukban Alex. A démonok elkezdték kiszabadítani az embereket, akik egy pillanatig csak álltak a celláikban. Annyi keserű rabság után mikor a szabadság kézzel fogható az ember szinte el sem hiszi. A rabok kijöttek a cellából és a fegyverraktár felé vették az irányt. Alex puszta kézzel törte szét a rácsot és belépett hozzám. Ő az én megmentőm. A fényem ebben a feneketlen sötétségben.
-          Jane. Hogy jutott eszedbe??! Nem vagy eszednél! – dobta el az összes fegyverét és a földre vetette magát, majd átölelt. Gondolkozás nélkül a karjaiba vetettem magam. Csak itt lehettem biztonságban. Csak vele. Csak mellette. Könnyek gyűltek a szemembe. Annak idején senki nem jött értem, hogy megmentsen. De Alex most itt volt. Nem számított neki mi vár rá ezen a helyen és értem jött. Nem hagyott cserben.
-          Alex. Annyira féltem.
-          Tudom. De most már itt vagyok. Vége lesz.
-          Varrick téged is meg akar ölni. – néztem fel rá.
-          Örülök, hogy ezt hallom. Legalább lesz egy jó indokom, hogy darabokra szaggassam. – morogta és körbe nézett a cellámban. Lesütöttem a szememet és elhúzódtam tőle. Látja ezt. Hogy ide voltam bezárva. Most a legsebezhetőbb pontomon vizslat végig. Annyira szégyellem magam. Mintha már nem az lennék a szemében. Nem akarom ezt látni. Nem akarom, hogy így legyen.
-          Alex. – összegyűjtöttem a bátorságomat, hogy felnézzek rá. Szemeiben gyűlöletet láttam megcsillanni. Állkapcsa teljesen megfeszült. Lassan lenézett rám és felsegített a földről, majd felvette a fegyvereit és elindult kifelé. Nem mondott semmit. Miért nem mond semmit?
-          Alex? – kérdezem tétován, és attól féltem megutált. Hogy undorodik tőlem. Mi lesz velem, ha elhagy? Akkor inkább meghalok itt és most. De nem akarom végig élni, hogy ő eldob engem. A rabok kavalkádja megindult, de mi csak álltunk ott. Nem mozdultam. Ő sem. Végül megfordult és rám nézett.
-          Sajnálom. – összeráncoltam a homlokomat. Nem értem. Mit sajnál?
-          Nem értelek. – motyogtam. Ő megfogta a kezem és elindult velem. Mintha nem tudtam volna lépést tartani a környezetemmel. Minden elfojt körülöttem én pedig csak úgy voltam a zűrzavar közepén. Alex pedig olyan furcsán viselkedett. Tudtam. Megutált. Megtorpantam és kirántottam a kezemet az övéből. Rendben. Nem kell mondania semmit. Legyen úgy ahogy akarja. Eggyé váltam a rabok seregével és igyekeztem eltűnni erről a helyről, menekültem Alex elől. Fegyvert ragadtam és megindultam  a többiekkel. Hallottam, ahogy Alex a nevemet kiáltja, de a csatakiáltásunk, amivel rohamot kezdtünk elnyomta a hangját. Vagy talán csak én zártam ki. Már nem tudom. Mindent elzártam és újra az a rideg gyilkos lettem, aki voltam a fellegvári kiképzés után. Sorra vágtam le a saját népemet. Az én véremet ontottam. Véres utat törtem a raboknak, szinte mér fürödtem a vörös ragadós folyadékban. Majd hirtelen megtorpantam és hagytam, hogy a feldühödt tömeg tovább pusztítson. Kikerültek és elhaladtak mellettem. Mindegyikőjük szemében ott égett az a sok évnyi szenvedés visszafizetése. A bosszú, ami immár elkerülhetetlen volt. Innen nincs vissza út. Felnéztem és megpillantottam Varrick-ot.  Ott állt a toronyban és elborzadva figyelte a dühös embereit, kik pusztító hullámokként sodorták el a katonákat. Felugrottam a tetőre és futni kezdtem a cserepeken. Beugrottam a torony ablakán és pont a lábai elé érkeztem. Felálltam és mindkét kardom markolatát megszorítottam. Nincs több kegyelem. Nincs több hamis eszme, miszerint szeretem és a testvérem. Nincs több esély. Megláthatta a szememben az elhatározottságot. A rideg gyűlöletemet. Hátrébb lépett egyet. Szóhoz sem jutott. Igen. Ezt az oldalamat most látja először és utoljára. A katonái eldobták fegyvereiket és kimenekültek a toronyból.
-          Áruló kutyák! – kiáltott utánuk a féltestvérem.
-          Nem. Csak tudják, hogy ellenem nincs esélyük. – mosolyodtam el. – Lásd, hogy mit teremtettél drága bátyám. Látod azt a pusztító erőt, ami odakint tombol? Sosem fognak a te oldaladra állni.
-          A tiédre talán igen? – vonta fel a szemöldökét és megremegett a keze. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
-          Ki tudja. – vontam meg a vállam. Hirtelen nekem rontott és előhúzott egy tőrt. Elálltam az útjából, mire ő kiesett a díszes ablakon, ki a tetőkre. Utána ugrottam, szilárdan megálltam a cserepeken, míg ő alig tudott feltápászkodni. Ettől az embertől rettegtem közel ötven évig? Miért? Nickolai. Miatta. Mert nem akartam őt is elveszíteni. Nekem dobta a kis kést, de én egy lezser mozdulattal felemeltem a kardomat és hárítottam. Mögé kerültem  és egyszerűen levágtam a fejét. Éreztem ahogy a pengém átszakítja a húsát. A fekete fémen szép lassan csordogált bíborvörös vére. Cseppekben hullott a szürke cserepekre, megszínezve azt. A tömeg megállt és mikor felnéztek felemeltem fivérem fejét és felkiáltottam a szabadult rabokkal együtt. Üvöltésünk moraja messzi földre hallatszott. Azt hittem a leszámolás nagyobb durranás lesz ennél. De nem vágytam szavakra. Nem kérdeztem miért ölte meg Adam-et. Miért üldözött minket. Egyszerűen nem számított. Vége volt. Ledobtam a fejet a tömegbe és a véres testet pedig lerúgtam a tetőről. Az emberek győzelmi trófeaként adták tovább egymásnak. Ez volt a szabadulás kulcsa. Bizonyíték arra, hogy nincs további szenvedés. Vége van. Én csak álltam ott kezemben a két karddal és a szürke eget néztem. Végül üres tekintetem a népre terelődött, kik most újongva kiáltották el magukat.
-          Éljen a Királynő!  Éljen soká a Királynő! – az a rengeteg rab most egy emberként kiáltott fel. Kellemesen megborzongtam. Tetőtől talpig libabőrös lettem. Engem éltetnek. Felemeltem jobb karomat, hogy elcsitítsam őket. Épp ekkor érkezett mögém Johs és előttem térdelt öklét a szívére helyezve.
-          Keljetek útra! Térjetek haza családotokhoz, falutokba! Szabadon szárnyaljatok az égen! – kiáltottam és hangomat a lágy szellő vitte tovább. Az emberek megszeppenve álltak, majd mikor felfogták, hogy tényleg elmehetnek rohanni kezdtek, ledöntve a kapukat és a falakat.
-          Johs. Hozd Nickolai-t a régi palotába.
-          Igen Fenség. – egy villanással eltűnt én pedig tovább néztem, ahogy népem szétszéled. Leültem a tetőre, lelógattam a lábaimat. Kardjaimat a hátamra erősítettem. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Végül…rosszabb lettem, mint Varrick volt. Én is saját véremet ontottam akár csak ő. Semmivel sem vagyok jobb nála. Az ég hatalmasat dörrent és az eső hirtelen eleredt.  hangos koppanással  földet érő cseppek lemosták a cserepekről a még friss vért. Elmosta a vörös folyadékot, mintha ott sem lett volna. Az ég dühöngve robajlott és villámokkal világította be a sötét eget.
-          Jane. – olyannyira el voltam magamban veszve, hogy azonnal fel sem ismertem a hangot, mely megszólított. Lassan oda fordítottam a fejemet. Vörös hajam sebes és mocskos arcomra tapadt. Ruhám teljesen átázott.
-          Menj el, Alex. – néztem vissza magam elé és tekintetem elveszett a messzi ködös hegyek közt.
-          Mi történt?
-          Megöltem fivéremet és Királynő lettem. – leheltem tárgyilagosan.
-          Nem így értem.
-          Akkor hogy érted?
-          Kettőnk közt. Mi történt?
-          Kérdezd magadtól.
-          Megtettem.
-          És nem találtál választ?
-          Nem.
-          Akkor keresd jobban.
-          Segíts megtalálni.
-          Láttál. – hajtottam le a fejemet. – Láttad mi vagyok én. Én pedig láttam, hogyan néztél rám. Mondd meg most, ha nem akarsz engem. Érthető. Egy kibaszott rabszolga voltam. Talán még most is az vagyok! Nem akarom hogy szégyellj engem! – kiáltottam rá, ő pedig őszinte döbbenettel nézett rám.
-          Te mi a francról beszélsz? – ráncolta a homlokát és igyekezett túlkiabálni a vihart. – Én szeretlek és a feleségem vagy! Büszke vagyok rá, hogy te vagy a feleségem! – állított fel és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Soha nem undorodtam tőled. Én Varrick tettétől undorodok. Hogy képes volt a saját húgával ezt tenni! – most rajtam volt a sor, hogy alaposan meglepődjek. Akkor nem utál? Szeret engem?

Két héttel később:

-          Nick, az isten szerelmére ne ficánkolj már annyit!
-          De olyan meleg és felesleges ez a hacacáré. – nyavalygott én pedig elmosolyodtam.
-          Ha már Királlyá koronáznak adjuk meg a módját. – igazgattam meg a gallérját és fülig érő mosolyom letörölhetetlen volt.
-          Miért mondasz le a trónról? – kérdezte és figyelte, ahogy megigazgatom a ruháját.
-          Nem nekem való ez az egész. Emellett Alex is nem sokára trónra lép. Nem lehetek egyszerre két helyes királyné.
-          És szerinted nekem menni fog egyedül? – komorodott el.
-          Nem leszel egyedül. És amúgy is sokszor jövök hozzád. Úgyse fogom kibírni, hogy ne lássalak.
-          De..
-          Adam büszke lenne rád. – tettem a szívére a kezemet.
-          Fenségek. – lépett be egy tünde az öcsém szobájába. – Itt az idő.
Aznap egy királyság, egy nép született újjá. A Méregszemű Király uralma elkezdődött. 









- The End -

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése