2016. július 19., kedd

12.fejezet / Telepaták

Vissza a jövőbe 


" A sors az, ami minden terved dacára történik veled. "
- Natsuo Kirino -


Raven:
Hajnal tájt felriadtam, és eszeveszetten másztam ki a hatalmas franciaágyam közepéről. Rossz érzésem támadt. Felkaptam magamra egy testhez simuló fekete nadrágot és Alec egyik kék felsőjét, amit a szobámba hagyott. Lesiettem a cellákhoz. Nem volt más ott csak Noah és Sharon. Az ellenállók nem igazán szoktak foglyokat ejteni.  Noah összeroskadva ült Sharon mellett.
-          Noah. – szaladt ki a számon. Teljesen össze volt verve. Maggie jól elintézte őt. Sharon érintetlen volt, de ő meg olyan, volt, mintha itt sem lenne.
-          Raven! Sharonnal valami nem stimmel! – rontott neki a rácsnak és megfogta a kezeimet. Keze hatalmas és forró volt, érintése érdes. Jól esett ez a kis kontaktus.
-          Hogy érted ezt? – néztem, hátra nagy, széles vállai mellett.
-          Nem ébred fel…olyan, mintha kómában lenne.
-          Hívok segítséget. – nagy nehezen kihúztam kezeimet az övéi alól és felrohantam, egyenesen Alec szobájába. Nem volt nálam a szobájához való kulcs, így a klisés rejtekhelyéről szedtem ki, a lábtörlő alól. Berontottam a szobába és egyenesen ráugrottam Alecre. Ő felmordult és velem együtt fordult egyet.
-          Na mi van…? Vihar van? – motyogott és nyammogott csukott szemmel.
-          Alec Sharon nincs rendben. Segíts.
-          Istenem…nem hiszem el, hogy nem tudok egy kiadósat aludni. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – zsörtölődött és felkelt. Megvakarta a fejét, majd hunyorítva elindult utánam. Valamikor és valahogy hozzá került a cella kulcsa és kinyitotta azt. Noah szúrós szemmel nézett Alecre. Ő arrébb hessegette Noah-t, aki alig hitt a szemének és vonakodva arrébb tendált. Én Sharon másik oldalára térdeltem.
-          Mi ez? – kérdeztem tőle.
-          Cssss! Így nem tudok koncentrálni. – hurrogott le.
-          Bocsi. – suttogtam.  Pár hosszú, és végtelennek tűnő perc után megszólalt.
-          Lélek csere az időben.
-          Az mit jelent? – kérdezte Noah, de mielőtt Alec megválaszolhatta volna a kérdést én közbe szóltam:
-          Akkor azt vissza tudjuk fordítani!
-          Csak olvastam róla Rav. És kétlem, hogy Margaret örülne neki.
-          Kérlek Alec. – egymás szemébe néztünk  és pár pillanat múlva felsóhajtott.
-          Megteszek mindent, amit tudok és akkor megpróbálhatjuk. – simította meg a fejemet és kiment a cellából.
-          Alec! – szóltam utána.
-          Tessék? – kukucskált vissza.
-          Ellátom Noaht.
-          Ez nem épp…
-          A legjobb ötlet tudom. – újra felsóhajtott.
-          A te felelősséged. – vont vállat és eltűnt. – Noah-ra néztem.
-          Gyere. – mosolyodtam el.
-          Nem félsz attól, hogy szökni próbálok? – vonta fel szemöldökét és úgy jött ki a cellából, hogy a legkevesebb hely legyen köztünk. Éreztem az illatát, ami szinte megvadított. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt.
-          Bízok a harci képességeimben. – húztam ki magam büszkén. Mögém állt. Mellkasa megérintette a lapockáimat. Forró lehelete a hajamat fújta.
-          Azt elhiszem. – tudtam, hogy elmosolyodik. Az a bizonyos rosszfiús mosoly, ami ijesztően megdobogtatta a szívemet. Gondolkoztam rajta, hogy bevágom a cellába és ott hagyom én meg elmegyek berakni magam egy hideg zuhany alá, hátha akkor lenyugszom de végül csak egy mély levegőt vettem és elindultam felfelé.  Hallottam magam mögött Noah súlyos lépteit. Bevezettem a szobámba és leültettem az ágyra. Bementem a fürdőszobámba és előhoztam az elsősegély dobozomat. Abba hagyta a szobám vizslatását és nekem szentelte az összes figyelmét.
-          Vedd le a pólódat. – utasítottam és csak utólag jöttem rá ez a kijelentés milyen zavarba ejtő is. Ő csak engedelmeskedett és ledobta a fekete ruhadarabot az ágyamra.
-          Már is vetkőztetsz?
-          Nagyon vicces. – grimaszoltam, majd mikor megláttam a sérüléseit felszisszentem. – Basszus Maggie.
-          Ő a vallatótok?
-          Ő is.
-          Ki még?
-          Alec és én…de ott van még Jordan is. Mindegy. Egy ellenállónak mindig mindenre készen kell állni. – erőltettem mosolyt magamra.
-          Te? Vallató?
-          A látszat csal szépfiú. Sokkal kegyetlenebb vagyok, mint azt hinnéd. – váltottam rideg hangnemre és érzelemmentes arcra. Elkezdtem alkohollal tisztítani a sebeit, ő pedig férfiasan, szótlanul tűrte.
-          Ki ez az Alec? – kérdezte összevont szemöldökkel. Én csak elmosolyodtam.
-          Soran. Ő az én soranom, én pedig az övé. – néztem gyönyörű mélykék szemeibe. Szinte elvesztem bennük. Vonzottak és ott is tartottak.
-          Mit jelent az, hogy soran?
-          Nem tudod? – nevettem ki. – Olyanok vagyunk, mintha egyek lennénk. Yin és Yang. Egy lélek két testben. Elválaszthatatlanok.
-          Szerelmesek. – szorította össze állkapcsát.
-          Nem! Két soran közt sosem alakulhat ki ilyen kapcsolat. Nehéz ezt elmagyarázni. Olyan…mint egy testvér. – szomorodtam el és Jason jutott az eszembe.
-          Akkor nem vagytok együtt ÚGY.
-          Nem. – Rav. Margaret lenn van. Fejezd be a bájolgást. Felnevettem.
-          Mi az?
-          Emlegetett szamár. Mennünk kell.
-          Kösz a segítséget.
-          Bármikor. Feltéve, ha nem vagy az ellenségem. – játékosan rákacsintottam, ami azt hiszem alaposan meglepte őt szerintem még engem is. Vissza mentünk a cellákhoz és a szigorú képet vágó Margarettel találtuk szembe magunkat.
-          Megint kavarod itt nekem a szart Hathaway! – szólt rám erélyesen az ötvenes évei végét járó hölgy. Szőke tincseiben alig látszottak a hófehér őszülő hajszálai. Arca ugyan már kezdett ráncosodni, az ember meg nem mondaná róla, hogy ötvenhat éves.
-          Margaret. – mosolyogtam az asszonyra. Lehet, hogy rendesen oda pörköl, de tudom, hogy szeret és Alec soranjaként elismert engem. Egyszer meg is jegyezte, hogy olyan vagyok neki, mint egy leány unoka.
-          Szóval mit csinálunk azzal a lánnyal? És ki engedte meg, hogy kividd a másik rabot. Komolyan mondom veled mindig csak a baj van! Idő előtt a sírba kergetsz, te lány!
-          Maggienek szükségtelen volt ennyire elvernie őt. Én csak elláttam.
-          Képzelem. – horkantott fel az asszony. Alec szinte megszeppent kisfiú módjára állt nagyanyja mögött. Mikor találkozott a tekintetünk mégis váltottunk egy cinkos mosolyt.
-          Őt pedig talán vissza tudom hozni. – biccentettem Sharon felé.
-          Te is nyakig benne vagy mi? – fordult hátra Alechez és gyengéden mellkason vágta, mire ő csak elmosolyodott.
-          Talán.
-          Biztos. Istenem ti ketten! Na lássunk neki. – csapta össze törékeny kezeit és bement a cellába. Noah utána és mi követtük őket. Alec játékosan meglökte a vállamat és Noah felé biccentett. Én csak grimaszoltam és visszalöktem őt.
-          Szóval. – térdelt le Alec Sharon bal oldalára, én meg a jobbra. Nagyon odakoncentrált.
-          Azt olvastuk, hogy egy soran párnak könnyebb megcsinálni. – néztem fel Margaretre.
-          Persze. Gondolom azért, mert eleve könnyebb így az életetek, ezért ez is a felére csökken. Ketten egy életet élni egyszerűbb. – forgatta szemeit és karba tett kezekkel nézett le ránk. Alec és én nyitottuk volna a szánkat ellenkezésre, de erre most nem volt idő.
-          Oké. Annyi a dolgunk, hogy Sharon és az őt ide küldő ember idősíkját egybe olvasztjuk a sajátunkkal, így megszűnnek létezni a múltban, majd itt a jövőben fognak tovább élni. Így viszont, aki ide küldte egy ember lesz, nem lesz ereje. És ez a veszély Sharonnál is fenn áll. – összegezte leegyszerűsítve a dolgunkat Alec és méregzöld szemeit rám emelte. Én csak bólintottam. Egyik kezemmel megfogtam Sharon kezét a másikkal Alecét. Egy halvány szürke – szinte már ezüst – burok vett minket körbe, ahol a gravitáció megváltozott. Nem tudom Margaret és Noah mit láttak, de a burok belseje egyszer csak szivárványszínben kezdett tündökölni, és szél csapott mg minket. Mintha egy tornádó közeledett volna felénk.
-          Gondolj rá! – kiáltotta Alec és megszorította a kezemet. Erősen koncentráltam és lelki szemeim előtt megjelent Sharon ébenfekete haja és vörös szemei. Belegondoltam, hogy milyen rossz lesz neki, ha emberré válik. Olyan lesz, mint akiket a legjobban gyűlöl. Egy szobában találtam magam ahol egy asztalnál ült ő és egy fiú is. Mikor odarontottam hozzájuk mindketten döbbenten és tátott szájjal bámultak rám. Kihasználtam a meglepetés erejét és mindkettőjük karját erősen megragadtam. Alec megfogta a derekam és húzni kezdett. Újfent a burokban találtam magam, mely újra ezüst volt. Mikor az szerte foszlott egy lökéshullám a cella két részébe csapott engem és Alecot. Lassan és nyögve feltápászkodtunk. Sharon kinyitotta szemeit és a fiú mellette feküdt. Ő is magához tért és riadtan felült. Fejét fogta fájdalmában, majd a kezeit kezdte vizsgálni és körbe nézett a cellában.
-          Sikerült. – maradt tátva Margaret szája.
-          Sikerült!! – ugrottam Alec nyakába boldogan, aki elveszítette az egyensúlyát és kiáltva értünk földet.
-          Oké, nyugi, nyugi! – legyintett rám.
-          Te! – kiáltott fel ledöbbenve a srác és rám mutatott. Sharon is érdeklődve nézett rá.
-          Én? – motyogtam.
-          Te Raven Hathaway vagy! Jason Hathaway húga. A béketeremtő! – síri csend lett úrrá a cellában. Idegesen felpattantam.
-          Honnan tudod a nevem?
-          Volt egy Hathaway, aki a jövőből jött. Azt mondta te és a bátyád lesznek a hősök, akik békét teremtenek majd és, hogy küldjem ide a húgom, hogy megvédjen. – elszomorodtam őt hallgatva.
-          Nos a hírnököd biztos elveszítette a józan eszét az utazás közben. – nevettem fel keservesen. Sharon csak értetlenül nézett testvérére.
-          Nem! Te Hathaway vagy! Az alapító család tagja. Csak te tudhatod hogyan állítsuk le a háborút. – győzködött.
-          Nos Jason halott. És csak ő meg az apám volt birtokában a tudásnak. De hallottak. A mészárosnak köszönhetően.
-          Ácsi! Béke lesz? – kérdezte ragyogó szemekkel Margaret.
-          A hírnök ezt mondta.
-          A hírnök tévedett! – kiléptem a cellából és elindultam felfelé. Megmentettem Sharont és ezek szerint a testvérét is. Ennyi. Nem vállalkoztam többre. Alec sietett utánam. Beengedtem a szobámba és lefeküdtem az ágyamra. Ő is követte a példámat.
-          A lázadóknál nem volt ott, amit kerestünk. De ezek szerint meg fogjuk találni. – rásandítottam. Ő reménykedve nézte a plafonomon ragyogó csillagokat, amiket ő maga festett oda.
-          Alec…közel hat éve keresem azt az átkozott kulcsot, ami a tudáshoz vezet, de a francba is ez volt az utolsó ötletem. – ültem fel és elkeseredetten a bőrtáskámra mutattam, ami papírokkal volt tele és magányosan ott hevert az íróasztalomon. A mögötte lévő falon parafa volt mindenütt és teli volt aggatva jelekkel, papír fecnikkel, információkkal. Bármivel, ami nyomra vezethetett volna. – Apám irodájában kellett volna lennie!
-          Rav. Megtaláljuk. Itt vagyok. Együtt csináljuk. – ült fel és megsimogatta a fejemet. Igen. Nem vagyok egyedül. Már nem. 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése